Egyszer réges-régen, amikor a világot még csodák és misztériumok szőtték át, egy kis faluban élt egy gyermek, akiről azt beszélték, hogy különleges ajándékkal érkezett a világra. A falusiak csak „A Szélgyermeknek” hívták, mert mindig úgy tűnt, mintha a szél suttogta volna nevét a fák között.
Ez a gyermek, akinek haja olyan volt, mint a lágyan fújó szél által borzolt fűszálak, mindig a természet lágy ölén játszott. Akárhányszor kiszabadult a házból, a szél azonnal körülölelte, mintha maga a levegő is örömmel játszana vele. Haja minden egyes fuvallattal táncot járt, s úgy tűnt, mintha a világ minden szépségét és fájdalmát egyaránt magába zárta volna.
Egy napon, amikor a nap már a horizontot simogatta aranyfénnyel, a gyermek a falu szélén található réten állt, a szél simogatta arcát, és a falu öreg mestere, aki valaha híres festő volt, messziről figyelte őt. A mesternek, akinek ecsetje már rég nem érintett vásznat, valami mélyen megmozdult a szívében, ahogy nézte ezt a különös gyermeket. A haja, amelyet a szél szüntelenül borzolt, a tiszta tekintete és az az örökkévaló nyugalom, amelyet árasztott magából – mindez egy elveszett világot idézett meg a festő számára.
Az öreg mester úgy érezte, mintha a gyermek az élet igazi arcát mutatná meg neki – azt, amelyet ő már rég elfeledett. Így hát, mikor a gyermek észrevette őt, a mester odalépett hozzá, és megkérte, hogy hadd örökítse meg őt a vásznon. A gyermek, bár nem értette pontosan, mit kérnek tőle, mosolyogva beleegyezett.
A mester napokon át dolgozott a képen, ecsetje a múlt és a jelen színeit keverte össze. A gyermek ártatlansága és az élet titokzatos szépsége sugárzott minden egyes vonásából. Amikor végül elkészült, a kép olyan lett, mintha maga a szél táncolt volna a vásznon: a barna festékszórások olyanok voltak, mint az idő nyomai, amelyek a gyermek körül kavarogtak, míg ő maga a középpontban állt, mint a világmindenség lényege.
A falusiak csodálattal tekintettek a képre, és azt mondták, hogy a mester újra felfedezte a művészet csodáját. A gyermek pedig, aki mindeközben ugyanúgy játszott tovább a réten, mint azelőtt, mit sem tudott arról, hogy ő lett az örökkévalóság egyik képmása.
És így maradt meg a Szélgyermek története, aki egyszerű jelenlétével újra felébresztette az elfeledett szépséget a világban, egy olyan képen, amely az idők végezetéig megőrizte őt a régi falusi mester ecsetvonásaiban.
