Egy szürke, esős délutánon, egy rideg és letisztult szobában egy nő állt mozdulatlanul. A szoba fala és berendezése mind fekete-fehér volt, mintha az élet minden színe elhalványult volna. A nő maga is beleolvadt ebbe a monokróm világba, mintha csak egy árnyék lett volna egy régmúlt időből. Az arca fáradt és melankolikus volt, mintha egy elveszett álmot keresne, amely valahol messze, az elérhetetlen távolban lebegne.
A szoba egyik falán azonban ott lógott egy festmény, amely teljesen elütött a környezetétől. Ez a festmény élénk színekkel teli, absztrakt tájat ábrázolt, amely mintha maga a lélek tánca lett volna. Az akrilfestékek összefolytak, örvénylettek, és egyfajta mágikus harmóniában egyesültek, ami egyszerre volt vad és békés. A nő hosszasan nézte ezt a festményt, mintha az egy ajtó lenne egy másik világba, ahol az érzelmek szabadon áramlanak, és a színek beszélnek.
Ahogy nézte a képet, emlékek törtek elő elméjének mélyéről – olyan idők, amikor az élet még nem volt ilyen fekete-fehér. A színek, amik most a vásznon táncoltak, egykor az ő életét is betöltötték. A festmény minden egyes ecsetvonása visszarepítette őt egy másik világba, egy másik életbe, amelyet elveszettnek hitt. Ott, abban a világban, boldogságot és szabadságot érzett, amit most annyira hiányolt.
Azonban hiába vágyott visszatérni abba a színes világba, tudta, hogy már csak a festményen keresztül érheti el azt. Az absztrakt táj előtt állva érezte, hogy a színek hívják őt, de valami megakadályozta abban, hogy áttörje a fekete-fehér falakat, amelyek körülzárták.
Ahogy így állt, a nő rájött, hogy talán nem is a szobája volt az, ami fekete-fehér lett, hanem az ő lelke. A festmény volt az utolsó emléke annak, amit egykor elveszített, és amit oly nagyon vágyott visszaszerezni. De egy lépést sem tett, csak állt ott, és a színes tájra meredt, mintha az lenne az egyetlen reménysugár ebben a rideg, fekete-fehér világban.
És így telt az idő, ahogy a nő és a festmény között szinte kézzel foghatóvá vált a távolság – egy világ, amely örökké színes maradt, és egy nő, aki már sosem léphetett be oda újra. A szoba csendes maradt, és a színek továbbra is táncoltak a vásznon, emlékeztetve arra, hogy az élet igazi színei néha csak egy pillanatra érhetők el, de mégis örökké bennünk élnek.
