Valahol a távolban, egy festőien szép tájon, egy fiatal nő állt egy dombtetőn, arca a lenyugvó nap utolsó sugarait fürdette. A környező világ olyan volt, mintha egy régi, klasszikus festmény életre kelt volna: a színek lágyak és melegek voltak, a vonalak simák és harmonikusak. A levegőben megült a csend, amelyet csak a távoli madarak halk csiripelése tört meg, és a szél lágyan simította végig a fák lombjait.
A nő alakja a kép középpontjában ragyogott, szinte éteri szépséggel. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállára, ruhája finoman ringott a szélben. Szemei a távolba révedtek, egy messzi helyet fürkészve, amelyet talán csak ő látott. Az arcán nyugodt mosoly ült, mintha biztosan tudná, hogy bármi is legyen a távolban, az a holnapi nap majd újra elhozza számára.
„Még olyan messze vagy,” suttogta halkan, ahogy a nap utolsó sugarai megérintették az arcát, „de holnap újra látlak.”
A domb alján egy kis falu húzódott meg, ahol az emberek már a vacsorához készülődtek. A házak ablakai melegen világítottak, a kandallók füstje lassan kanyargott felfelé a kéményekből. A falu utcái üresek voltak, mintha mindenki tudta volna, hogy itt most valami különleges pillanat történik.
Ahogy az este lassan leszállt, a nő nem mozdult. Mintha a naplemente utolsó fénycsíkjai tartották volna ott, és még ha sötétbe is borul minden, a szívében világosság maradt. Tudta, hogy a távolság ellenére a holnapi nap újra egyesíti őket. Nem volt benne kétség, hiszen a remény és a szeretet ereje felülmúlta az időt és a teret.
Ez a pillanat volt az, amely örökre bevésődött a tájba és az emlékezetbe, mintha maga az univerzum is megőrizte volna azt a reményteli ígéretet, amelyet a nő szemeiben láthatott. Holnap újra találkoznak, és ez a tudat minden távolságot eltörölt.
