Egy kép, egy történet – 2024.09.16.

Táncoló kislány

Egy régi, elfeledett szobában, ahol a fény puhán tör be az ablak résein keresztül, egy kislány táncolt csendesen. Mintha a levegőben lebegne, minden mozdulata könnyed és finom volt. A szobában csak halvány fények derengtek, a falak kopottak voltak, a bútorok régiek és egyszerűek, mégis valahogy varázslatos légkör lengte be a helyet, mintha az idő megállt volna, csak azért, hogy a kislány táncát figyelje.

A kislánynak hosszú, szőke haja volt, amit egy kócos lófarokba fogtak össze. A hajába egy hófehér szalagot kötöttek, amely lazán omlott le a feje búbjáról, minden lépésénél lágyan libbenve. A haja, akár a napfény, ragyogott a halvány fényben, mintha maga is része lenne annak a különös varázsnak, amely ezt a szobát körülvette. Ruhája fehér volt, csupa csipke és fodor, mintha egy régi mesevilágból származna. A szoknya minden fordulatnál gyönyörűen megemelkedett, lágyan hullámzott a levegőben, mintha tánca egy soha véget nem érő álom lenne.

Mezítláb táncolt, lábujjai puhán érintették a régi fapadlót, de olyan könnyedén mozgott, mintha alig érintené a földet. A mozdulatai tele voltak kecsességgel, ahogy forogva, lágyan lépegetett, mintha a zene, amelyet csak ő hallhatott, vezette volna minden lépését. Nem volt hang, csak a csendes lélegzetvétel és a ruhája halk surrogása, ahogy a levegőben táncolt. Minden egyes forgás, minden apró lépés, mintha egy újabb pillanatot hozott volna létre, amely örökké ott maradt a levegőben, emlékezetbe vésve a pillanat tisztaságát.

A szoba, amely körülötte volt, álomszerű volt. A falak halvány árnyalatokban játszottak, mintha egy akvarellfestmény lenne, ahol a színek finoman olvadnak össze, és soha nem élesek, mindig puhák és tünékenyek. A részletek, a régi bútorok, a selymes fények mind mintha egy régi világ részei lettek volna, amelyet most csak a kislány tánca élesztett újra. A falak suttogtak, mintha régi emlékeket mesélnének, amelyek csak most, a tánc közben bukkantak elő a múltból.

A kislány arca nyugodt volt, szemében a tisztaság és az ártatlanság fénye csillogott, mintha valahol mélyen tudta volna, hogy ez a pillanat nem csak az övé, hanem mindenkié, aki valaha is hitt a varázslatban. A mozdulatai halk történeteket meséltek a levegőben, mintha egy láthatatlan zenére táncolna, amelyet csak ő hallhatott. Minden lépésében ott volt a könnyedség, a szabadság, amelyet csak a gyermeki képzelet adhat.

Ahogy táncolt, a ruhája finoman hullámzott, mintha maga a levegő is részt venne a táncban. A csipkés fodrok könnyedén követték minden mozdulatát, és minden egyes fordulatnál újra és újra kinyíltak, mint egy virág, amely a napfény felé fordul. A kislány mosolya halvány volt, de tiszta, és ahogy forgott és lépegetett, mintha az egész világ egy pillanatra megállt volna, csak hogy figyelje az ő táncát.

A szoba, a lágy fények, a halvány színek és a kislány tánca együtt egy olyan képet alkottak, amely túlmutatott a valóságon. Mintha ez a pillanat nem tartozott volna semmilyen időhöz vagy helyhez, hanem csak létezett volna önmagában, tisztán és érintetlenül. Ahogy a kislány táncolt, mintha az egész világ egy pillanatra elcsendesedett volna, csak azért, hogy élvezhesse ezt a tökéletes harmóniát.

És amikor a tánc véget ért, a kislány lassan megállt, mintha a varázslat is elhalkult volna vele együtt. A ruhája lassan visszaereszkedett, a fodrok megnyugodtak, és a szobában ismét csend lett. De a tánc emléke ott maradt, a levegőben, a szobában, és azok szívében, akik tanúi voltak ennek a különleges pillanatnak. Mintha a kislány egy pillanatra új életet lehelt volna a régi szobába, majd továbbállt volna, otthagyva maga után a varázslatot, amit soha nem felejtenek el.

Hasonló cikkek

kotta madár

Egy kép, egy történet – 2024.09.18.

Egy régi, poros padláson, ahol a levegőben megült a régi könyvek és kottalapok illata, egy különleges látvány tárult azok elé, akik be merték tenni a lábukat. A falakon szétterített, elhalványult kották között egy hatalmas fekete violinkulcs díszelgett, mintha az idő

Tovább olvasom »