Egy régi, poros padláson, ahol a levegőben megült a régi könyvek és kottalapok illata, egy különleges látvány tárult azok elé, akik be merték tenni a lábukat. A falakon szétterített, elhalványult kották között egy hatalmas fekete violinkulcs díszelgett, mintha az idő és a zene egyetlen szimbólumban találkozott volna. A violinkulcs enyhén megdőlve állt, mintha egy régi dallamra táncolna, amit már rég elfeledtek.
A kottafalon, a violinkulcson egy fekete holló ült, tollai fényesen csillogtak a félhomályban. A madár szeme éberen ragyogott, mintha tudná, hogy valami nagy jelentőséggel bír itt. Csőréből lassan, finoman zene kezdett szivárogni, de nem egyszerű dallam volt ez – a hangjegyek ténylegesen kiszöktek a madár csőréből, és a levegőben lebegtek. Egyesek lassan keringtek, mások vadul tekeregtek, mintha saját életet éltek volna, mielőtt lassan elolvadtak a padlóra hulló kottákban.
A háttérben az öreg, elszíneződött kottalapok emlékeztették az arra tévedőt, hogy valamikor itt nagy zenei alkotások születtek. A papírok megsárgultak az idő múlásával, de a zene szelleme még mindig érezhető volt. A holló, mintha ezekre a régi dallamokra emlékezne, folyamatosan újabb hangjegyeket eregetett a levegőbe, amelyek szinte táncra keltek a violinkulcs körül.
De a csendet egy másik furcsa jelenség is megtörte. A padló alól, mintha az elfeledett dallamok talajából nőttek volna ki, piros pipacsok kezdtek előbújni. A szirmok vérvörösen izzottak a halvány kották és a fekete violinkulcs között, éles kontrasztot teremtve a háttér fáradt, diszkrét színeivel. Mintha maga az élet tört volna elő a régi kottákból, az elfeledett dallamok ereje hajtotta volna a pipacsokat, hogy életre keljenek ebben a különös térben.
A pipacsok lassan magasodtak felfelé, mintha meg akarták volna érinteni a hollót, amely továbbra is nyugodtan ült a violinkulcson, figyelve a zene és a virágok egybefonódását. A vörös szirmok lágyan ringatóztak, mintha maguk is dallamra táncolnának, miközben a holló szájából egyre több és több hangjegy szállt fel a levegőbe.
Ez a különös jelenet egyszerre volt a múló idő és az örökké tartó zene emlékműve. A violinkulcs és a holló egy olyan történetet meséltek el, amelyet senki sem hallott, de mindenki érzett. A pipacsok vörössége a szenvedélyt és az életet szimbolizálta, amely sosem tűnik el teljesen, még akkor sem, ha a zene elhalkul, és a kották elhalványulnak.
Az, aki elég sokáig maradt ezen a padláson, megértette, hogy ez nem csak egy egyszerű jelenet. A holló, a violinkulcs, a pipacsok és az öreg kották mind együttesen a zene örök természetét testesítették meg: hogy a dallamok sosem halnak meg igazán, csak időnként elrejtőznek, hogy majd valaki újra felfedezze őket. A padlás titkait őrző holló tovább folytatta a dalát, a zene pedig örökké áradt belőle, életet és színt hozva az elhagyott, régi világba.
