Egy titokzatos erdő mélyén, ahol az idő elfeledkezett róla, hogy teljen, és a fák magasra nyúltak az ég felé, egy kis lány üldögélt egy mohával borított sziklán. Az erdő csendes volt, de nem üres – minden fa, bokor és levél egy apró, rejtett történetet hordozott magában, mintha maga az erdő lenne egy régi, elfeledett mesekönyv.
A kislány kócos, fekete haja rendezetlenül hullott a homlokába, és a nagy, fekete szemüveg, amelyet viselt, egy kicsit nagyobbnak tűnt az ő apró arcán. De ettől csak még inkább olyan volt, mint egy kis tündér, aki véletlenül tévedt ebbe a varázslatos világba. Fején egy kézzel kötött, rozsdaszínű sapka ült, amely kissé félrebillent, mintha éppen csak felkapta volna, mielőtt elindult volna felfedezni a rejtélyes erdőt. Ugyanilyen színű, kötött pulóver melegítette kis testét, miközben kék farmernadrágja és fekete csizmája moccanatlanul nyugodott a sziklán.
Az erdő, amely körbevette őt, nem volt egyszerű erdő. A fák törzsei különös mintákat rajzoltak a levegőbe, mintha krétával rajzolták volna őket, a levelek halk neszlése is dallamoknak tűnt. Az olajfesték szerű foltok, amelyeket a nap és az árnyék vetett, mintha a természet játékos festője hintette volna szét, halk cseppekként, amelyek különös történeteket meséltek. A fák közül apró, elmosódott fények szűrődtek át, mintha a természet csillagai lennének, egy másik világ csillagai, amely csak itt, az erdő közepén létezett.
A kislány maga előtt tartotta apró kezét, és a fákra nézett, mintha valami varázslatos dologra várna. Talán várta, hogy a madarak megszólaljanak, vagy hogy az erdőben rejtőző tündérek előbújjanak és táncoljanak körülötte. Minden apró részlet, a rozsdaszínű pulóver fonatai, a moha puha zöldje a sziklán, a levegőben lebegő krétás rajzok – mind arra utalt, hogy itt a valóság és a mesevilág határai elmosódtak.
Az erdő halk susogása közepette a kislány lehunyta a szemét egy pillanatra, és ahogy lassan kifújta a levegőt, mintha a környezet is vele lélegzett volna. A faágak lágyan hajladoztak, a levelek táncoltak az enyhe szellőben. Az olajcseppek, amelyek az erdőt díszítették, finom csillogással ragyogtak fel, mintha a nap fénye festette volna őket a levegőbe.
Ahogy a kislány kinyitotta a szemét, egy apró, játékos mosoly kúszott az arcára. Mintha valamit meglátott volna, amit mások talán nem vennének észre. Talán egy apró, tollas teremtményt, amely csak egy pillanatra jelent meg a faágak között, vagy egy tündérfényvillanást, amely hirtelen eltűnt a moha alatt. Az erdő tele volt rejtett csodákkal, de a kislány nyugodtan ült a szikláján, mintha tudta volna, hogy minden pillanat varázslatos, ha elég figyelmesen nézel.
A nap lassan ereszkedett le az ég alján, és az erdő kezdett árnyékokba burkolózni. De itt, ebben a különös, elmosódott világban az árnyékok nem hoztak sötétséget, csak még több titkot és csendes békét. A kislány még egy ideig ott maradt a sziklán, élvezve a pillanatot, amely csak az övé volt – egy különleges pillanat, amikor a világ elcsendesedett, és a varázslat, amelyet mindig is keresett, ott volt előtte, az erdő mélyén.
Talán másnap visszatér, talán újra megkeresi a tündéreket, a krétarajzokat, a festékfoltokat az erdő levegőjében. De most csak ült ott, és mosolygott, tudva, hogy a varázslat ott van minden pillanatban, ha elég figyelmes vagy ahhoz, hogy észrevedd.
