Egy csendes délutánon, a napfény bágyadtan sütött be a konyha ablakán, arany színnel festve meg a padlót. A konyha általában nyugodt hely volt, de ma valami különös feszültség töltötte meg a levegőt. A sarok mögül, egy szekrény alól, három apró egérke kukucskált ki, óvatosan, apró mancsokkal megkapaszkodva a repedésekben. Füleik reszketve figyeltek, miközben szemeik ijedten pásztázták a helyiséget. A legkisebbik egér, Pötty, lassan kidugta fejét, és halk cincogással figyelmeztette társait:
„Ott van a macska!”
A másik kettő, Morzsa és Csutka, gyorsan hátraugrott, mintha már attól is tartottak volna, hogy a gondolat megszólítja a veszélyt. A három egérke azonban nem tudta, hogy ők éppen csak ugyanazt tették, mint a macska: kukucskáltak.
A konyha másik oldalán, egy másik sarok mögött, Cirmi, a család hatalmas szürke macskája, ugyanilyen óvatosan dugta ki a fejét. Farka lassan csóválódott, szemöldöke kissé felhúzódott, mintha már előre élvezné a játékot. „Hol vannak azok a kis cincogó banditák?” gondolta magában. Olyan volt, mintha a macska és az egerek egy komikus párharcot vívnának, ahol mindenki csak leskelődik, de senki sem mer mozdulni.
Cirmi óvatosan kikémlelt a sarkon túlra, de eközben az egérkék is figyelték őt, és amikor meglátták a macska fülét felbukkanni, szinte egyszerre ugrottak vissza a biztonságos rejtekhelyükre. Pötty, aki mindig a legbátrabb volt, egy pillanatra összeszedte minden bátorságát és kidugta orrát újra, de ebben a pillanatban Cirmi is előrébb hajolt, és szinte egyszerre találkozott a tekintetük.
Egy hosszú, néma pillanat következett, amikor mindkét fél, egér és macska, egyszerre dermedt meg. Az idő mintha megállt volna. Cirmi szemei kitágultak, az egerek szeme pedig fényesre nyílt az ijedtségtől.
Majd hirtelen mindketten egyszerre ugrottak hátra. Az egerek visszahúzódtak a rejtekükbe, Cirmi pedig vissza a konyhasarokba, mindannyian kapkodva a levegőt. A konyhában szinte érezhető volt a feszültség, mintha egy régi komédia játszódott volna le élőben.
Az egérkék egymásra néztek, Pötty cincogva felkuncogott:
„Azt hiszem, ő is jobban megijedt, mint mi!”
A macska a másik sarokban óvatosan hunyorgott, és úgy tűnt, mintha ő is megnyugodna: „Talán jobb, ha később próbálkozom újra.”
Így történt, hogy a nap végén sem a macska, sem az egerek nem jártak túl a másik eszén. A konyha csendes lett újra, de valahol mind tudták, hogy ez a játék még nem ért véget. Mindig lesz egy újabb sarok, ahonnan leskelődhetnek – és egy újabb vicces pillanat, amit átélhetnek.