Egyszer volt, hol nem volt, egy sűrű, zöld erdő közepén élt egy aranyos kis mókus, akit Mogyinak hívtak. Mogyoróbarna bundájával és mindig vidám természetével az erdő minden lakójának kedvence volt. Mogyi soha nem hagyta, hogy bármilyen felhő árnyékolja be az életét – mindig talált valamit, amin nevethetett, és bármikor készen állt segíteni másokon.
Egy őszi napon, amikor a levelek aranyba és rézvörösbe borultak, Mogyi éppen a napi makkgyűjtő körútját végezte. Ahogy fürgén ugrált ágról ágra, egy különleges fény csillant meg a földön. Mogyi lehuppant a fa alá, és ott, az avar közepén, egy gyönyörű, aranyló makkot talált. Ez a makk egészen más volt, mint amiket eddig gyűjtött – szinte ragyogott, mint egy kis csillag az erdő zöldjében.
Ahogy Mogyi megérintette a makkot, egy lágy, titokzatos hang suttogott a szélben:
„Én vagyok a Kívánság Makkja. Egyetlen tiszta szívű kívánságot teljesítek annak, aki megtalál.”
Mogyi elképedt. Egy varázslatos makk? Az erdőben mindig is meséltek csodákról, de sosem hitte, hogy egyszer valóban találkozik eggyel. Most, hogy itt volt ez a különleges ajándék, elgondolkodott: mit kívánhatna? Ételben nem szűkölködött, barátai mindig mellette álltak, és boldogan élt az erdő békés világában. Ám hamar rájött, hogy nem magának szeretne kívánni, hanem valami sokkal nagyobbat.
„Azt kívánom – súgta Mogyi halkan a makknak –, hogy az erdőnkben mindig legyen béke és boldogság, és soha senki ne legyen szomorú.”
A Kívánság Makkja gyönyörű arany fénnyel ragyogni kezdett, és a fény szép lassan beterítette az egész erdőt. A fák levelei megcsillantak, a levegő megtelt egy kellemes, varázslatos illattal, és Mogyi érezte, hogy valami csodálatos történik. Az aranyló fény mindenhol eláradt, minden állat szívét melegséggel töltötte meg. Még a legmagányosabb sarkok is megteltek nevetéssel és örömmel.
Attól a naptól kezdve az erdő sosem volt többé ugyanaz. A hosszú, hideg telek ellenére is mindig akadtak mosolyok és barátságos beszélgetések. Az erdő lakói még a legnehezebb időkben is boldogan éltek, és valahogy mindig megőrizték a nyarat a szívükben.
Mogyi csendben figyelte ezt a változást, és bár senkinek nem mondta el a varázslat titkát, a szívében tudta, hogy helyesen cselekedett. Az erdő boldogsága volt a legnagyobb ajándék, amit adhatott. Így élte tovább mindennapjait, boldogan ugrándozva ágról ágra, tudva, hogy egyetlen kívánsága örökre boldoggá tette az erdőt és annak lakóit.
