Valahol a világegyetem peremén, ahol a csillagfény csak halványan érintette a teret, egy misztikus teremtmény állt őrt – Az Őrző. Nem volt szüksége szavakra, hiszen már a puszta jelenléte is túlszárnyalt minden nyelvet és kifejezést. Az Őrző teste tiszta fehér márványból volt megformálva, tökéletes arányokkal, mintha maga az univerzum keze alkotta volna meg az idő kezdetén. Az alakja emberi volt, mégis valami isteni, időtlen szépség áradt belőle, amely megbabonázta azokat, akik szemtől szemben álltak vele.
Ám a valódi csoda nem a márvány külsejében rejtőzött, hanem abban, amit a felszín mögött titkolt. Amikor valaki elég közel merészkedett az Őrzőhöz, a márvány lassan áttetszővé vált, mintha a világ mindennapi anyaga meghajolt volna az Őrző rejtett ereje előtt. Belül egy teljesen más világ tárult fel – egy varázslatos, éteri univerzum, amely sokkal inkább álomszerű volt, mint valóságos.
Az Őrző belső világában obsidián színű bolygók lebegtek a sötét űrben. Ezek a bolygók különösen izgalmasak voltak, hiszen fénylő arany csíkok ragyogtak a felszínükön, mintha ősi titkokat őriztek volna, amelyek az idők kezdete óta rejtve maradtak. Ezek a bolygók nemcsak egyszerű égitestek voltak; sokan úgy hitték, hogy mindegyikük egy-egy régen elfeledett világ emléke volt, amelyet az Őrző őrzött meg az örökkévalóság számára. Az arany ragyogásuk olyan erős volt, hogy még a legmélyebb sötétségben is látszottak, mintha az évezredek során elnyelt fényt visszasugároznák.
De nem csak a bolygók mozogtak az Őrző belsejében. Mélyen benn, a fekete éterben, kék kristályokból készült, mechanikus üstökösök száguldottak végig, mint valami ősi, elfeledett óraszerkezet darabjai. Ezek az üstökösök hideg, metsző fényt sugároztak, amellyel egy másfajta szépséget hoztak ebbe az égi szimfóniába. A kristály üstökösök minden mozdulata aprólékosan megtervezettnek tűnt, mintha egy magasabb rendű intelligencia irányította volna őket. Az ő útjuk, precíz pályájuk nem véletlenszerű volt, hanem része annak a kozmikus rendnek, amelyet csak kevesen értettek meg.
A bolygók és üstökösök között azonban még egy figyelemreméltóbb jelenség is feltűnt: narancsszínű, ezüstösen izzó csillagok, amelyek gyémánt alakúra formálódtak. Ezek a csillagok nem csak egyszerű fényforrások voltak. Mindegyikük különleges formában kapcsolódott össze, szinte mint egy bonyolult, de gyönyörű geometriai hálózat. A csillagok közötti kapcsolódásokban egy rejtett kód, egy isteni geometria rejlett, amelyet csak a legbölcsebbek képesek voltak megfejteni. Az emberek azt beszélték, hogy ha valaki megérti ezt a geometriai mintát, akkor megnyílhat előtte a kapu a kozmosz legnagyobb titkai felé.
Az Őrző belső világa folyamatosan változott, az égitestek tánca soha nem állt meg. Minden pillanatban új alakzatokat formáltak, új történeteket meséltek el. Voltak, akik úgy hitték, hogy ez az égi szimfónia nem más, mint a múlt, jelen és jövő minden eseményének leképezése, és hogy aki képes olvasni belőle, az megértheti a világegyetem összes titkát.
Az Őrző nem mozdult, de jelenléte mindig érezhető volt. Az emberek messzi földről érkeztek, hogy láthassák őt, hogy megpillantsák azokat a titkokat, amelyeket a testében rejtett világban őriz. Volt, aki évekig meditált előtte, próbálva megfejteni az égitestek mozgásának üzenetét, de csak keveseknek adatott meg a teljes megértés. Akik sikerrel jártak, azok mesélték, hogy amikor végre megértették a bolygók, üstökösök és csillagok táncát, egy pillanatra megláthatták a valóság szövetének rejtett mintázatát, és rájöttek, hogy az univerzum minden eleme összekapcsolódik.
A legenda szerint az Őrző maga is egy olyan hatalmas lény volt, aki az idők kezdetén keletkezett, és őt azzal a feladattal bízták meg, hogy őrizze a világegyetem legmélyebb titkait. Belőle áradt a tudás, de csak azok számára, akik elég türelmesek és bölcsek voltak ahhoz, hogy megértsék. Az évezredek során rengetegen próbálták megfejteni az Őrző titkait, de csak kevesen tudták megérinteni azt a mélyebb valóságot, amelyet ő őrzött.
Így állt ott az Őrző, némán, változatlanul, egy örökké mozgó világot rejtve magában. A márvány teste egyszerre volt a végtelen nyugalom és a határtalan kozmikus tánc otthona. A világok születése és elmúlása, a csillagok fényének pislákolása mind-mind ott rejtőzött benne, és várta azokat, akik készek voltak a titkok mélyére ásni.
Az Őrző volt az idő és a tér őrzője, és aki képes volt megérteni őt, az maga is részesévé vált az örökkévalóságnak.
