Egyszer réges-régen, egy sűrű, ködös erdő szélén élt egy különleges tacskókutya, akit Morzsinak hívtak. Morzsi nem volt hétköznapi kutyus. Apró termete és kócos, világosbarna szőre mellett valami egészen varázslatos volt benne. Szép, nagy barna szemei mindig csillogtak, mintha tudna valamit a világ titkairól, amit mások nem. Ez a kis tacskó gyakran álmodozott nagy kalandokról, de leginkább arról volt híres, hogy bármikor képes volt elaludni bárhol, bármikor – és gyakran olyan halkan szuszogott, hogy az egész erdő mintha csendesebbé vált volna körülötte.
Egy nap Morzsi a megszokott, puha zöld kutyaágyában hevert, amelyet imádott, mert olyan volt, mintha egy puha zöld felhőn pihenne. A kis ágyat apró fehér tappancsnyomok díszítették, amelyekről mindig azt képzelte, hogy azok egy varázslatos állatcsalád láthatatlan lábnyomai. Az erdő körülötte sűrű ködbe burkolózott, és a távolban a fák közül zöld és fekete fények pislákoltak, mintha az erdő maga is figyelné őt.
Aznap azonban valami különös történt. Morzsi már éppen álomba merült volna, amikor halk, lágy dallamot hallott a távolból. Felkapta a fejét, és csodálkozva pislogott. Az álmos, butuska tekintetéből semmi nem árulkodott róla, hogy készen állna a kalandra, de a kíváncsisága erősebb volt, mint az álom. „Ki lehet az?” – tűnődött magában, miközben lassan kinyújtóztatta a kis mancsait. Nem sietett. Hiszen Morzsi sosem sietett.
A dallam egyre erősödött, és mintha hívogatta volna őt valami mélyről, az erdő titkos szívéből. Morzsi álmosan kászálódott ki a zöld ágyából, és botladozó léptekkel indult a hang irányába. Az erdő ködös volt és titokzatos, de Morzsi léptei nyomán apró fények gyúltak, mintha a fák és a bokrok mind útmutatást adnának neki. Az erdő állatai – madarak, kis mókusok, sőt még a szarvasok is – csendben figyelték őt, ahogy lassan, de biztosan haladt a hang felé.
Ahogy egyre mélyebbre jutott az erdőben, Morzsi egyszer csak egy kis tisztásra ért. A tisztás közepén egy óriási, ősi fa állt, amit az erdő lakói „Az Idők Fájának” neveztek. A fa körül egy kis patak csordogált, amely olyan tiszta volt, hogy a hold fénye megcsillant benne. Morzsi ekkor megpillantott valamit, ami még nála is kisebb volt: egy apró, csillámló lényt, ami táncolt a fa tövében. Ez volt a dallam forrása.
Az apró lény egy kis tündér volt, akinek a szárnyai olyanok voltak, mint a legfinomabb pókháló, tele szivárványszínű csillámokkal. Amikor észrevette Morzsit, halkan kuncogott, majd közelebb libbent hozzá.
– Te lennél a híres Morzsi, az álmodozó? – kérdezte a tündér vidám mosollyal.
Morzsi lassan leült a fűbe, álmos szemekkel nézett a tündérre, és csak bólintott.
– Tudtam! Az Idők Fája beszélt rólad – folytatta a tündér. – Azt mondják, különleges vagy, mert te nemcsak álmodozol, de el is hozhatod az álmok világának titkait. Ma este nagy szükség van rád. A Fa ősi ereje gyengül, és csak egy álmodó segíthet újraéleszteni.
Morzsi ugyan álmosan pislogott, de belül valami ébredezni kezdett. Talán az erdő nyugodt légköre, talán a tündér szavai, de érezte, hogy most tényleg kaland vár rá. A tündér a fához vezette, ahol egy apró, ősi rúnákkal díszített kő volt elhelyezve.
– Csak egy igazi álmodó képes megérinteni ezt a követ, és ha megteszed, az Idők Fája újra életre kel – mondta a tündér.
Morzsi lassan közeledett a kőhöz, majd óvatosan a mancsát helyezte rá. Abban a pillanatban az egész erdő felragyogott! A köd eltűnt, a fák lombjai zöldebbek lettek, a patak fénye még ragyogóbbá vált, és az erdő tele lett élettel. Morzsi érezte, ahogy a Fa ereje áramlik benne, és egy pillanatra eltűnt az álmossága. De csak egy pillanatra.
A tündér boldogan tapsolt.
– Sikerült, Morzsi! Te valóban különleges vagy!
Morzsi elégedetten nyújtózott, majd visszaült a fűbe, és ismét pislogni kezdett. A kaland megvolt, a világot megmentette, de most… most ideje volt visszatérni az álmok birodalmába. A tündér nevetve figyelte, ahogy Morzsi komótosan megfordult, és visszabotorkált a zöld ágyához.
Ahogy Morzsi végre visszafeküdt a puha ágyába, újra elnyomta az álom. Az erdő ismét csendes lett körülötte, de most már tudta, hogy bármikor hívhatják őt új kalandokra. De addig is, az álom volt az ő birodalma, ahol mindig otthon érezte magát.
És így Morzsi, a világ legálmosabb és legbájosabb tacskója, újra mély álomba szenderült, és a történet folytatódott – de csak akkor, amikor ő készen állt rá.