Valamikor egy olyan világban, ahol a valóság és a varázslat határai elmosódtak, létezett egy különleges hely, amit csak kevesen ismertek. Ezt a helyet az „Idő Fátyla” néven emlegették, és arról volt híres, hogy itt az idő nem úgy folyt, mint bárhol máshol. Minden mozdulat, minden pillanat végtelenül elnyúlt, mintha a világ maga is megtorpant volna egy lélegzetvételnyi időre.
Egy éjszaka, amikor az ég sötét volt, és a csillagok alig pislákoltak, valami egészen különös történt az Idő Fátyla alatt. A levegő hűvössé vált, és mintha egy titokzatos erő terjedt volna szét a tájon. Az éjszaka csendjében halkan megmozdult a levegő, majd lassan, varázslatos módon, jéghideg cseppek emelkedtek fel a földről. Az apró vízcseppek egymás után kezdtek átalakulni, mígnem minden egyes cseppből tökéletesen szabályos jégkocka formálódott.
A jégkockák, mintha csak saját akaratukból mozognának, lassan lebegni kezdtek a levegőben, mintha megszűnt volna rájuk hatni a gravitáció. Minden egyes jégkocka külön-külön is csodálatos látványt nyújtott, mert finom, halványkék fény ragyogott belőlük, mintha valami ősi varázslat járta volna át őket. A fény lassan pulzált, a sötétség közepén világító szikraként, amelyet csak az időlassító misztikum tartott fogva.
A jégkockák körül finom ködfátyol kavargott, ami halkan, mint egy álomszerű tánc, körülvette őket. A köd meg-megvillant a halványkék fény hatására, s az apró részecskék lassan kavarogtak a levegőben, mintha maguk is érezték volna az idő elnyúlását. Az egész jelenet olyan volt, mint egy varázslatos álom, amelyet senki sem akarna megzavarni. A világ többi része távoli és mozdulatlan maradt, míg ez a varázslatos pillanat kiteljesedett.
Az Idő Fátyla alatti csendben a levegő érezhetően vibrált, mintha a jégkockák belsejéből egy ősi energia áramlott volna ki. A jég, amely látszólag törékeny és múlandó volt, most valami sokkal erőteljesebb dologgá vált: az idő és a tér egyesült bennük, megőrizve ezt a varázslatos pillanatot az örökkévalóság számára. Senki sem tudta, hogy miért történik ez, és hogy ki vagy mi hozta létre ezt a jelenséget, de a látvány elég volt ahhoz, hogy mindenkit ámulatba ejtsen, aki valaha megpillantotta.
A jégkockák mintha örökké lebegnének ott, a világ minden másodpercéből kilépve. Talán ez a hely az, ahol az idő maga is megpihen egy pillanatra, mielőtt újra útjára indul. És ahogy a kék fény lassan halványodni kezdett, és a köd lassan eloszlott, az Idő Fátyla ismét csendbe burkolózott. Azok a jégkockák, amelyek pillanatokkal ezelőtt még a levegőben táncoltak, most lassan visszaereszkedtek a földre, mint a lezáratlan álmok, amelyek soha nem érnek véget igazán.
Senki sem tudta pontosan, hogy ez a pillanat megismétlődik-e valaha, de egy biztos: aki egyszer látta a jégkockák varázslatos táncát az Idő Fátyla alatt, sosem felejtette el. Az idő és a jég, a fény és a köd találkozása egy olyan emlék volt, amely mindig is a lelkek mélyén élt tovább, a végtelenség titkaival együtt.
