Az erdő szélén, ahol a téli nap sugarai alig érintették a földet, egy kisfiú üldögélt csendben, a fák rejtekében. Szőke haját a szél finoman borzolta, miközben kötött sapkája mélyen a homlokába húzva pihent. Sárga, bolyhos pulóverébe burkolózva, Zsombor – vagy ahogy mindenki hívta, Zsombi – kíváncsian nézelődött körbe. Élénk színe úgy ragyogott a szürke tájban, mintha maga a napfény ült volna ott egyetlen színfoltként a csendes erdőben. Vastag bundás kabátja és bokacsizmája megvédte a hidegtől, de őt jobban izgatta az a titokzatos csend, amely körülvette.
Ahogy ott ült, egyszer csak egy apró szentjánosbogár jelent meg előtte. A kis lény halvány fényével finoman táncolt Zsombi szeme előtt, mintha hívni próbálná valahová. A fiú ámulva figyelte, és amikor a bogár továbbindult, úgy döntött, követi. Halk léptekkel haladt az apró fény nyomában, a levelek neszétől kísérve, míg végül egy rejtett, apró tisztáson találta magát. Ott egy régi, mohával benőtt kút állt, aminek belsejéből sejtelmes, kékes fény szűrődött ki.
Zsombi lassan közelebb lépett a kúthoz, lenézett a mélységbe, és hirtelen egy halk, alig hallható hangot hallott, mintha valaki nevén szólítaná:
– Zsombi… Zsombi…
A fiú meglepetten nézett körbe, de senkit nem látott. Egy kis habozás után visszasuttogott a kút mélyébe:
– Ki vagy te? És hogyan ismersz engem?
Erre a kérdésre a kút mélyéből egy halk kuncogás hallatszott, majd lassan, a sötétségből kibontakozott egy apró alak. Egy manó volt, csillogó köpenyben, aki kedves mosollyal tekintett fel rá.
– Én vagyok az erdő őrzője – szólt a manó halkan, mégis határozottan. – Azért hívtalak ide, mert te különleges vagy, Zsombi. Csak azok láthatnak engem, akik a szívükben őszinte szeretetet és kíváncsiságot hordoznak az erdő iránt.
Zsombi csodálkozva bámulta a manót, majd óvatosan kérdezte:
– És miért hívtál engem? Miért vagyok itt?
A manó egy pillanatra elgondolkodott, majd előrelépett, és gyengéden megérintette Zsombi vállát. A fiú mintha egy pillanatra azt érezte volna, hogy az egész világ körülötte csendesebb és békésebb lesz.
– Azért hívtalak, hogy segíts – mondta a manó. – Az erdő nagy titkai most veszélyben vannak, és csak egy olyan bátor szív, mint a tiéd, képes megmenteni őket. Egy olyan utat fogok most megnyitni előtted, amely próbára teszi a bátorságodat, de ha végigjárod, az erdő titkai örökre a tieid lesznek.
Zsombi szíve hevesen vert, de bátorsága erősebb volt félelménél. Megérezte, hogy ez az ő kalandja, és hogy készen áll rá. Mély levegőt vett, és határozottan bólintott.
– Készen állok – mondta halkan, de eltökélten.
A manó elégedetten mosolygott, majd intett egyet a kezével, és egy addig rejtett ösvény rajzolódott ki Zsombi előtt, amely mélyen vezetett az erdőbe. Zsombi egy pillanatra visszanézett, mintha búcsút intene a világának, majd elindult az ösvényen. Ahogy lépett, a kút mögött halványulni kezdett a kékes fény, és körülötte ismét elcsendesedett az erdő. Az út titokzatos és sötét volt, de Zsombi tudta, hogy ez az ösvény csak egyszer nyílik meg előtte, és most már elindult, hogy felfedezze az erdő legmélyebb titkait.
A kaland kezdete volt ez, amely után soha nem lesz már ugyanaz a kisfiú, aki aznap reggel az erdő szélén üldögélt. Az erdő most már az ő rejtélyeit is magában foglalta, és Zsombi szívében a bátorság és a kíváncsiság örökre összeforrt.
