A kis konyhában csak a délutáni nap utolsó fénye szűrődött be, lágy aranysárgára festve a falakat és a régi bútorokat. A helyiség csendes volt, csak egy fiatal nő hajolt le éppen, hogy összeszedje a földre hullott szőlőszemeket. Szürke ruhája egyszerűen simult hozzá, és fejkendője visszafogottan fogta össze haját, miközben a szőlőszemek után nyúlt, melyek szerteszét gurultak a fa padlón. Mellette a kosár, amit kissé ügyetlenül próbált egyensúlyozni, kiborult, és az apró, mélylila gyümölcsök most apró halmokban hevertek a padlón.
Ahogy ujjai köré fonta az első szőlőszemet, tekintete megakadt a szemközti falon lógó festményen. A kép egy ködbe burkolózott szőlőskertet ábrázolt, ahogy a hajnal finom párája körülölelte a szőlősorokat. A távoli dombok sziluettjei szinte eltűntek a selymes ködben, és a látvány egyszerre volt nyugodt és titokzatos. A nő elmosolyodott, mert tudta, hogy ez a hely, a képen megörökített régi szőlőskert, az ő nagyszülei birtoka volt, ahol gyerekkorának nyarai telték.
Gyerekként sokszor elkísérte a nagyapját a szőlőtőkék közé, ahol megtanulta a szőlő ízének és illatának minden apró részletét, a mézédes szemet, ami a napfényben szinte ragyogott. Még most is, minden egyes szőlőszem, amit összeszedett, eszébe juttatta azt a napfényt, a nagyapja mély, érdes hangját, amint a szőlőtermesztés titkairól mesélt. Ez a festmény mindig emlékeztette arra, mennyire szerette azokat a nyugodt, gyümölcsillatú hajnalokat, a szőlő édes levét a nyelvén, és a földhöz való kötődés erős érzését, amelyet a nagyapja nevelt belé.
A nő finoman felszedegette a szőlőszemeket, és visszatette őket a kosárba, míg gondolatai továbbra is a múltba vezették. Tudta, hogy az ő felelőssége a család szőlőskertjének örökségét őrizni és továbbvinni, ahogy nagyapja is tette egy életen át. Talán ezért is hozta el ezt a kosár szőlőt, hogy itt, ebben a régi házban emlékezzen a gyerekkori emlékekre és azokra az ígéretekre, amelyeket magának tett, hogy sosem hagyja veszni a család hagyományait.
Miközben az utolsó szőlőszemet is visszatette a kosárba, még egy utolsó pillantást vetett a festményre. A ködös szőlőskert látványa, mintha csak élne és lélegezne a vásznon, melegséggel töltötte el. A festmény emlékeztette arra, hogy bármilyen messzire is sodródik az életben, mindig hazatalálhat – a szőlőtőkék közé, a ködös hajnalokhoz és a szőlő édes ízéhez. A nő lassan felegyenesedett, megigazította a kosarat a karján, és elindult, hogy előkészítse a gyümölcsöt egy újabb bor elkészítéséhez, amely az ő történetét is elmeséli majd.
