Egy esős délutánon, amikor a nagymama padlásának poros sarkában kotorászott, Anna egy régi, patinás bőröndre bukkant. A bőrönd, amelyet évtizedek óta senki sem nyitott fel, most ott hevert előtte, a múlt egy darabjaként. Anna szíve izgatottan dobogott, amikor óvatosan felnyitotta a bőröndöt – a zsanérok egy pillanatra nyikorogtak, mintha a régmúlt tiltakozna az elfeledett emlékek felfedése ellen. Ami ezután elénk tárult, nem egy átlagos bőrönd belseje volt. Nem régi ruhák, sem sárga papírlapok lapultak benne, hanem egy eleven kis világ – egy aprócska, varázslatos univerzum, amely arra várt, hogy valaki újra felfedezze.
A bőrönd mélyén egy életre kelt kisváros terült el. Több szinten helyezkedtek el a kicsiny házak, minden emelet mintha egy mese oldalai között lapulna. A hegyoldalon épült faházak és téglával burkolt aprócska kunyhók ablakaiból aranyfény szűrődött ki, és ünnepélyesen hintette be a kis falusi utcák földjét. Anna szemei csillogtak a látványtól, minden ház egy-egy történetet mesélt el neki, amely a bőrönd mélyében lakozott. Ahogy közelebb hajolt, úgy tűnt, mintha a lépcsők, amelyek a szinteket kötötték össze, életre kelnének – mintha érezné az emberek lábnyomát, akik egykoron itt jártak.
Anna tekintete egy kicsiny, két sínből álló vasútra esett, amely keresztül futott a bőrönd táján, és egy alagútba veszett, amely egy zöldellő domb alatt bújt meg. A vonat apró kerekei csendesen, de biztosan kattogtak, ahogy a kis szerelvény megjelent az alagút másik oldalán, mintha egy titkos úton robogna. Egy kisfiú is állt ott, a vasút mellett, és csillogó szemmel figyelte a vonatot. Anna elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy a fiú egyik kezében egy jávorfából faragott játékvonatot tartott, éppen olyat, amilyet az ő nagyapja is faragott neki gyerekkorában.
A nap éppen csak eltűnt a horizonton, az égbolton halvány rózsaszín és narancsszínű felhők búcsúztak a nappaltól, ahogy az éjszaka lassan magához vette az irányítást. A kis utcák mentén aprócska gázégő lámpások lobbantak fényre, meleg, pislákoló fényt nyújtva az aláhajló ösvények felett. Az egyik lámpásnál egy fiatal pár állt, szemüket az estébe veszett csillagok felé emelve. Anna elmerengve nézte őket, mintha ők is egy ígéretet tettek volna egymásnak, hogy együtt fedezik fel ezt a mesés kisvilágot.
A bőrönd aljában egy keskeny patak csordogált, halkan csobogó hangja visszhangzott a bőrönd falai között. A folyó partján apró hidak íveltek át, amelyeken keresztül a helyiek biztosan és nyugodtan keltek át. Anna szeme megakadt egy idős férfin és egy kislányon, akik a patak partján ültek. A kislány nagy figyelemmel hallgatta a nagypapája meséjét egy város mélyében elásott kincsről. Anna elmosolyodott, mintha a saját gyerekkorát látta volna visszatükröződni ebben az aprócska jelenetben.
Az est lassan beborította a bőrönd kisvilágát, de a lámpások meleg fénye életben tartotta a varázst. Anna lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a látvány és a hangok megelevenedjenek a lelkében. Érezte a friss fű illatát, hallotta a fák lombjainak susogását és a vonat halk kattogását. Ez a bőrönd egy régi varázslatot rejtett – egy olyan világot, ahol az ártatlanság és a mese még mindig él és lélegzik, egy olyan világot, amely arra várt, hogy valaki újra felfedezze.
Anna lassan visszazárta a bőröndöt, de tudta, hogy a varázslat ott lakozik benne, készen arra, hogy újra és újra megnyíljon annak, aki hisz a csodákban. Ahogy végigsimította a bőrönd fedelét, egy halk sóhajt hallott, mintha a bőrönd is elbúcsúzott volna tőle. Anna elhatározta, hogy visszatér még ide, hogy újra felfedezze ezt a kis univerzumot – és talán egyszer meg is osztja ezt a mesés világot másokkal is, hogy a varázslat sose tűnjön el teljesen.
