Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili kis falusi házuk kertjében nőtt fel, ahol a virágok illata és a fák árnyéka minden nap kalandra hívta őt. Egy igazi örökmozgó volt, mindig tettre készen, mintha a lábaiban rugók lennének. Rózsás arcocskáján ott táncolt a gyermeki huncutság, különösen, amikor valami új tervet szövögetett. Az orra körül összegyűlő apró ráncok, a pajkos mosoly és a csillogó szemek mind azt sugallták, hogy Lilinek mindig van valami titka.
Egy nyári délután éppen a kedvenc ruháját, egy halvány rózsaszín, ujjatlan farmer ruhát viselte, amit imádott, mert könnyedén mozoghatott benne, és a gombokat az elején bármikor babrálhatta, ha épp gondolkodott. Lábain kopott, ám annál szeretettebb tornacipő volt, amely az összes titkos ösvényt bejárta már vele a kert végében.
Aznap azonban valami különösen izgalmasra bukkant: az öreg körtefa alatt egy kis üvegcse csillogott a napfényben. Először azt hitte, csak egy elhagyott üveg, de közelebbről megvizsgálva észrevette, hogy az üvegcsén apró díszek futottak végig, mintha valaki nagyon gondosan faragta volna ki őket. Lili azonnal sejtette, hogy ez valami különleges lehet.
– Vajon mit rejthet ez az üveg? – morfondírozott, miközben az orrán ráncok gyűltek össze a koncentrálástól, és izgatottan forgatta az aprócska tárgyat.
Úgy döntött, titkos helyére viszi a kincset, a kert végében álló régi fűzfa alatti kis kunyhóba, amit ő maga épített mindenféle ágakból és régi pokrócokból. Ott ült le, óvatosan az üveget az ölébe helyezve, és ujjai finoman simogatták a felületét. Ekkor vette észre, hogy a kupakot el lehet forgatni. Izgatottan, de óvatosan kinyitotta, és egy halvány, édeskés illat csapta meg az orrát. Ahogy jobban belenézett, egy apró papírcsíkot látott benne összetekerve.
Kibontotta a kis papírdarabot, és egy régi, kézzel írt üzenetet talált rajta. A tinta kicsit elmosódott, de a szavak még olvashatóak voltak: „A kincset keresd ott, ahol a nap először simogatja a harmatot.”
Lili szíve hevesen dobogott. Tudta, hogy ez egy titkos üzenet, ami biztosan valami különleges helyre vezeti őt. Rögtön gondolkodni kezdett, hol is lehet ez a hely. A kertjükben volt egy kis tisztás, amit minden reggel elsőként ért a nap, és ahová mindig a harmat legszebben ragyogott a fűszálakon.
Másnap reggel korán kelt, még a nap első sugarai előtt. Kislisszolt a házból, és a tisztás felé sietett. Amikor odaért, figyelmesen körülnézett, és hamarosan észrevett egy aprócska kis ládát a fű között, alig láthatóan elrejtve a lombok alatt. Izgatottan leült mellé, és lassan kinyitotta. Bent egy maréknyi régi, ezüstből készült gyűrű, néhány kagylóhéj és egy régi fénykép lapult, amelyen egy kislány, hasonlóan huncut mosollyal, mint Lili, egy kerti hintában ült.
Ahogy a kép hátoldalát nézte, egy feliratot talált: „A boldogságot mindig ott találod, ahol a szíved kíváncsi.” Lili mosolyogva összecsukta a kis ládát, és úgy érezte, mintha az ő kis kalandja és a kislányé a képen valahogy összefonódott volna. A kincs talán nem volt értékes a világ számára, de számára felbecsülhetetlen kincset jelentett – egy régi történetet és egy emléket, amit tovább őrizhet.
Attól a naptól kezdve Lili mindig tudta, hogy a legnagyobb kincs az, amit a kíváncsisága talál meg, legyen az bárhol a kertben vagy a szívében.
