Egy hatalmas, öreg faágon, amely mélyen az erdő közepén nyúlt az ég felé, két apró vízcsepp-figura pihent. Nem voltak szokványos cseppek: fényes, chibi-szerű alakjukban egy férfi és egy nő ült, testük áttetsző és buborékosan csillogó volt. Légiesen könnyedek, mégis rendkívül különlegesek. Fénylett bennük valami különös energia, mintha az erdő ősi szellemeinek apró részei lennének. A nap alig bukkant ki a horizont alól, a táj gyönyörű vörös, arany és ibolyaszínben izzott – az ég alján kezdődő naplemente fényjátéka szinte mesebeli volt.
A női figura, akit Lira-nak hívtak, figyelte a horizontot, ahol a napkorong lassan eltűnt. Ahogy tekintetét a táncoló fényekre emelte, szíve különös érzéssel telt meg. „Érzed ezt, Nylo?” – szólalt meg halkan. Hangja, akár a gyengéd szél, simogatta a leveleket. Nylo, a férfi vízcsepp-figura, mellette ült. Szemeiben apró, színes szikrák gyúltak, ahogy a távoli láthatárt fürkészte. „Igen, Lira. Ez az idő a miénk. A világ most figyel.”
Lira és Nylo különlegesek voltak. Az erdő szellemei egyszer rég, egy hatalmas vihar idején, szándékosan formálták őket. Feladatuk az volt, hogy emlékeztessék a világot az összetartozás és az elmúlás szépségére. Csak ritkán öltöttek alakot, és akkor is csupán rövid időre, hogy a világ legszebb pillanatait köszöntsék.
„Vajon meddig maradhatunk?” – kérdezte Lira, miközben ujjaival Nylo kezét érintette. A kapcsolatuk röpke volt, ahogyan minden cseppben megtestesülő pillanat. Tudták, hogy amikor a nap teljesen eltűnik, vissza kell térniük a szél és a víz örökké változó körforgásába. Ez volt az ő sorsuk – örök megújulás, végtelen búcsú és találkozás.
Ahogy az utolsó sugarak is eltűntek az ég aljáról, az erdő hirtelen felélénkült. A fák lombjai között apró, biolumineszcens fények keltek életre – az erdő lényei ünnepelték a nap végét és az éjszaka kezdetét. Nylo megfogta Lira kezét, és apró testük fényesebb ragyogásba kezdett. Tudták, hogy most kell elengedniük egymást.
„Megígérem, hogy újra megtalállak,” súgta Nylo. Lira csak bólintott, mert tudta, hogy a szavak fölöslegesek. Mikor az erdő fényei és a sötétség köréjük fonódott, a két vízcsepp-figura lassan szétoszlott, mintha maga a szél szórná szét őket. Csak apró nedvességcseppek maradtak utánuk a faágon, mintha ott sem lettek volna – de az erdő minden lakója tudta, hogy ők mindig visszatérnek, minden naplementével, hogy újra megtalálják egymást, és újra érezzék az összetartozás pillanatát.
Az ő történetük a változásról és az örökkévaló reményről szólt, amit a természet szívében örökké őriztek – egyetlen cseppnyi fény és szeretet formájában.
