Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny, nyugodt tó partján élt egy rendkívül különleges kacsa, akit Kelekónak hívtak. Kelekó nem volt átlagos kacsa; tollai különös módon szikráztak a napfényben, és nevetéstől kacagó szemeivel mindenkit azonnal jókedvre derített. Kacsa társai megszokták, hogy mindig ő hozza az életükbe a vidámságot, de Kelekó gyakran érezte, hogy szeretné valami nagyobbat, különlegesebbet tenni. Valami olyasmit, amire minden kacsa és ember emlékezni fog.
Egy szép nyári reggelen hír érkezett a tóhoz: a közeli városban vidámsági versenyt rendeznek, ahol a legviccesebb lény nyerhet egy különleges díjat – egy évre szóló, végtelen mennyiségű kenyérmorzsát! A hírre a tó lakói összegyűltek, és szinte azonnal Kelekóra néztek. Tudták, hogy ha valaki meg tudja nyerni ezt a versenyt, az ő lesz.
Kelekó elhatározta, hogy nem fog csalódást okozni. Napokig készült, próbált a víztükör fölött különböző vicces arckifejezéseket, de egyik sem volt elég ütős. Már-már feladta a reményt, amikor egy esti séta során belebotlott a tó melletti úton egy régi, poros könyvbe. A könyvben különös emberi szokásokat bemutató képeket talált, amelyek egyikén egy furcsa „kacsacsőrös” arckifejezést látott. Az emberek ezzel az arckifejezéssel szelfiztek, ajkaikat összecsücsörítve és nevetségesen pózolva. Kelekónak bevillant: „Mi lenne, ha én is megpróbálnám?”
Másnap Kelekó a városba repült, hogy részt vegyen a versenyen. A városi főtéren több tucatnyi állat és ember gyűlt össze, mindannyian azért, hogy nevettessenek és nevessenek. Az előző versenyzők szorgalmasan viccelődtek, trükköket mutattak be és bohóckodtak, de Kelekó különösen magabiztosan lépett a színpadra. Lehunyta szemeit, nagy levegőt vett, majd a lehető legviccesebb, legkacérabb „kacsacsőrös” arcot vágta, amit csak el tudott képzelni. Az ajkai előre csücsörítettek, a szemei kajánul összeszűkültek, és még egy kis pimasz bólogatást is hozzáadott.
A hatás elsöprő volt. A nézők először meghökkentek, majd a nevetésük olyan hangosan tört fel, hogy még a tó túlsó partján élő vadlibák is felriadtak álmukból. Kelekó nem állt meg itt: különböző pózokban csücsörített tovább, miközben lassan körbevonult a színpadon, és mindenkit elvarázsolt az általa kitalált „kacsa-kacsacsőr” művészeti performanszával.
Amikor a zsűri kihirdette a győztest, nem volt kétség: Kelekó nyert. Az emberek és állatok együtt ünnepeltek, táncoltak és énekeltek körülötte. Ettől kezdve Kelekó híres lett, és a „kacsacsőr” kifejezés is teljesen új értelmet kapott. Még évekkel később is mesélték a történetet arról a kacsáról, aki mindenkit megnevettetett azzal, hogy az emberek vicces arcát utánozta – és közben szívből nevetett, ahogy csak egy boldog kacsa tud.
Így történt, hogy Kelekó, a vidám kacsa nemcsak a versenyt nyerte meg, hanem a világ szívébe is belopta magát, és a tópart mindig visszhangzott nevetésétől, amikor újra és újra megmutatta a legendás „kacsacsőrös” arckifejezését.
