Egy hűvös éjszakán, amikor a csillagok sűrűn hintették tele az égboltot, egy különleges szobor állt egy domb tetején. Ez a műalkotás, amelyet csak kevesen láttak személyesen, egy női alakot ábrázolt, aki kecsesen egy hatalmas, fonalgombolyag formájú gömb tetején állt. Az alak ruhája lágyan hullámzott, mintha egy soha meg nem szűnő szél fújná, tekintete pedig a távolba révedt, mintha a csillagok titkait kutatná.
A gömb, amelyen a nő állt, nem csupán egy egyszerű fonalgombolyag volt – belülről világított, a szálak között átszivárgó fény pedig varázslatos ragyogással vonta be az éjszakai tájat. A fonal szálai mintha életre keltek volna: a fény hullámzó, meleg ragyogással szőtte át őket, mintha a gömb egy titkos energiaforrást rejtett volna. Ez az energia nem volt más, mint az illuminati fény, amely a legenda szerint a megvilágosodás és a tudás erejét hordozta.
A nőalak – akit az emberek csak Míráként ismertek – a régmúlt idők emlékeit őrizte. Egy legenda szerint Míra valaha halandó volt, egy olyan asszony, aki fáradhatatlanul kutatta az igazságot és az élet titkait. Miután elért egy bizonyos tudásfokot, az univerzum úgy döntött, hogy megjutalmazza őt: halandó létéből szoborrá változott, és örök helyet kapott a fénygömbön, hogy az éj minden csillagával együtt őrizhesse a titkokat, amelyekért egész életében küzdött.
Az éjszaka csendjében a gömb fénye még erősebben izzott, mintha csak a csillagok táncát akarta volna visszatükrözni. A fény melege vonzotta az éjszaka vándorait, akik közel merészkedtek, hogy megpillanthassák ezt a csodát. Akik elég közel értek, azt mesélték, hogy hallani lehetett, ahogy a fonalszálak között halk, suttogó hangok keltek életre – mintha a tudás és az emlékezet selymes szálai meséltek volna az idők kezdetéről és az örökkévalóságról.
Ahogy Míra szoborként állt a gömb tetején, mindig figyelve az eget, tudta, hogy ő a hidat képezi a föld és az ég, a múló idő és az örökkévalóság között. Az illuminati fény, amely beragyogta a fonalgömböt, soha nem halványult el – inkább újra és újra felerősödött, minden éjjel egy kicsit másként, mintha a csillagokkal együtt lélegezne.
Egy különösen tiszta éjjelen, amikor a csillagok mintha közelebb hajoltak volna a földhöz, a gömb még fényesebben ragyogott, Míra alakja pedig mintha egy pillanatra megelevenedett volna. Az éj leple alatt született legenda szerint ekkor a szobor suttogva mesélte el a legbátrabbaknak az univerzum legnagyobb titkait. De azok, akik meghallották, soha nem tértek vissza ugyanazokkal az álmokkal – a fény, amely megvilágította Mírát és a gömböt, az életük részévé vált, elhozva számukra az igazság és az álom közötti vékony határ varázsát.
Így állt és ragyogott tovább a női szobor a fonalgömb tetején, minden éjjel őrizve a tudás fényét, hogy az örök csillagok alatt a világ bármely vándora felfedezhesse az univerzum titokzatos ragyogását.
