Egy kellemesen berendezett szoba közepén két szék állt egymás mellett, szinte érintve egymást. Az egyik széken egy idős asszony ült, szőke hajával a szobába szűrődő enyhe szellő játszadozott, gyengéden az arcába sodorva néhány tincset. A haját nem próbálta elrejteni vagy megszelídíteni; hagyta, hogy a szél kedvére táncoljon vele. A másik széken egy idős férfi foglalt helyet, fekete hajában már rég megjelentek az ősz szálak, s ezek csak még méltóságteljesebbé tették őt. Mindketten egyszerű, de elegáns öltözetben voltak: fekete farmernadrág, fehér felső és sportcipő. Kezeiken különféle gyűrűk csillogtak a szoba lágy fényében, mindegyik egy-egy történetet, egy-egy emléket őrzött.
A szoba hangulata nyugodt és otthonos volt, mintha az idő pillanatokra megállt volna csak azért, hogy kettejüknek ezt a csendes együttlétet megadja. A falakat könyvespolcok szegélyezték, tele könyvekkel, jegyzetekkel és apró emléktárgyakkal. Egy falon képek lógtak – fiatalkori fotók, gyerekekkel készült családi képek, utazások során készült emlékek. Ezek a képek mind egy-egy darabkát adtak hozzá az élettörténetükhöz.
Az asszony enyhén hátradőlt a széken, kezei összekulcsolva pihentek az ölében. Az arca ráncait nem rejtette el, azok minden mosolyát és könnyét megőrizték az évek során. Mellette a férfi kicsit előrehajolt, kezével az asszony kezét érintette, mintha biztosítaná, hogy még mindig együtt vannak ebben az időben, ebben a pillanatban. A szél csendesen meglengette a függönyt az ablaknál, a lágy nesz pedig betöltötte a szobát.
„Emlékszel arra az éjszakára, amikor csak ketten maradtunk egy üres szobában, és órákig beszélgettünk?” – kérdezte a férfi, szemében kedves, derűs fény villant. Hangja csendes volt, de minden szó, amit mondott, mélyen gyökerezett az emlékezetükben. Az asszony bólintott, tekintetét a férfi arcára szegezte.
„Mintha tegnap lett volna,” válaszolta halkan. „Azóta is ugyanúgy érzem, hogy ez a hely, bármilyen szoba legyen is, csak akkor válik otthonná, ha te itt vagy.”
A férfi elmosolyodott, és ujjai finoman megszorították az asszony kezét. „Te vagy az otthonom,” mondta, olyan egyszerű természetességgel, mintha ez volna a világ legnyilvánvalóbb ténye. A szavak súlya azonban mély volt, mert mindkettejük számára az évek alatt megtanult szeretet és elfogadás kifejezését hordozta magában.
A szoba csendes volt, de a két ember közötti kapcsolatban ott vibrált az élet minden pillanata. A székek, amelyeken ültek, egyszerűek voltak, mégis, mintha trónként emelték volna őket. Az asszony haját továbbra is borzolta a szél, a férfi tekintetét pedig egy pillanatra az ablakon túli világra emelte. A kinti zajok – távoli autók zaja, madarak éneke – halkan behallatszottak, de mindez elhalványult a pillanat melegségében.
Az idő lassan telt, és ők csak ültek ott, egymás mellett, kezeik összekulcsolódva. Nem kellett beszélniük ahhoz, hogy tudják, mennyit jelentenek egymásnak. A szoba, a világuk apró kis része, tele volt az életük szeretettel és emlékeivel. Egyszerűen ültek, de a csendjük többet mondott minden szónál – egy életen át tartó szeretetet és elkötelezettséget.
