Egy különleges estére készült a galéria. A terem közepén, ahová a reflektorok fénye szinte áhítattal világított, egy különleges 3D-s arc magasodott. Az arc egy nőé volt, aki egyetlen pillanatra lecsukta a szemét, mintha a külvilág minden zaját és zavarát kizárva saját belső világába fordulna. Ez a műalkotás nem egyszerűen egy szobor vagy festmény volt, hanem egy érzéki utazás kezdete. Az arc minden egyes vonása, finoman megmunkált kontúrja és puha, érintésre vágyó bőre Raphael stílusában elevenedett meg, míg az Art Deco elemei fényesen csillogó szegélyként fonódtak köré.
A látogatók csendben figyelték az alkotást, de kevesen sejtették, hogy a műhöz egy történet is társul. A legenda szerint a nő, akit az alkotás ábrázolt, valaha egy titokzatos királyságban élt. Ő volt az ország lelke és szíve, aki minden szívdobbanással megérezte a népe fájdalmát és örömét. Mindig figyelt, mindig jelen volt, soha nem hunyta le a szemét, mert úgy hitte, hogy az ő figyelme tartja meg a világ rendjét. Egy nap azonban hatalmas, színes tintaszerű energiaörvény keletkezett a palota közepén – az erők, amelyek a világ szövetét alkották, összecsaptak és összekuszálódtak, megváltoztatva a valóságot.
A nő, felismerve, hogy egyensúlyt kell teremtenie, behunyta a szemét, és belépett a saját tudatának mélyébe. Ott, a belső világában, olyan érzések, emlékek és gondolatok fonódtak össze, amelyek egyszerre okoztak örömöt és gyötrelmet. A datamoshing hatású torzulások áthatoltak az arcán – ezek voltak az érzések kavalkádjának manifesztációi, melyek az idő és tér szövetét szétfeszítették. Az arcán átsikló absztrakt vonalak és splash-stílusú tintafoltok mind a káosz és a rend örök harcának emlékei voltak.
Ahogy a nő egyre mélyebbre merült belső világában, a külvilág szinte elhalványult. Az arcán tükröződő csukott szemhéjak mögött egy másik univerzum született – a béke és a viharok találkozásának helye. A látogatók, akik a műalkotás előtt álltak, ezt mind átérezhették, még ha nem is értették. Az arc finom ívei, a vibráló tintaörvények mind az eksztázis pillanatát, a belső harcot és a gyönyört hordozták. Az arc tökéletessége, amely csukott szemmel merült el önmagában, egyszerre keltett vágyat és félelmet – mi történik, ha a szemek ismét kinyílnak?
Az idő mintha megállt volna a galériában. Az emberek percekig, sőt, órákig álltak a mű előtt, elveszve a látványban és a mögötte rejlő történetben. Amikor végül elfordultak, magukkal vitték a nő történetének emlékét – azt az érzést, hogy néha a legnagyobb erőt és extázist a belső csendből meríthetjük, amikor behunyjuk a szemünket, hogy megtaláljuk az igazságot önmagunkban. És az arc, bár csukott szemmel is nyugodtan állt ott, továbbra is sugározta ezt az üzenetet mindenki számára, aki elég bátor volt, hogy meglássa és érezze.
