Egy elegáns szoba félhomályában egy hatvan év körüli férfi ült méltóságteljesen egy bőrből készült, klasszikus karosszékben. Öltönye makulátlan volt: sötét szürke árnyalatú, finom vonalakkal szőve, nyakkendője pedig egyetlen mély bordó árnyalatban ragyogott, amely tökéletesen illett a kezében tartott pohár vörösborhoz. Az arcát éles, geometrikus vonalak szabdalták – mintha egy kubista festő ábrázolta volna őt, aki nem a valóságot, hanem a belső történeteket kívánta megmutatni. Az arcán az évek barázdái törtvonalakként jelentek meg, melyek minden egyes történést és döntést elmeséltek.
A férfi egy régi, de időtlen világot idézett meg. Egyik kezében a borospohár, amelyben a bor színjátéka folyamatosan változott, ahogy a fény megtört a folyadékon, a másik kezével lassan simította végig a karosszék szélét, mintha az érintés emlékeket hívott volna elő. Az arckifejezése nyugodt volt, mégis mélyen elgondolkodó, mintha a bor minden cseppje egy-egy fejezetet idézett volna vissza az életéből. Egy halvány mosoly játszott az ajka szélén, olyan mosoly, amely egyszerre beszélt örömről és megbánásról.
A háttérben a szoba falai és a bútorok kubista vonásokkal lettek megformázva – a könyvespolcok éles szögekbe rendeződtek, a kandalló vonalai szétcsúsztak, mintha egy álombéli térben létezne minden. A színek, mélybarnák, vörösek és aranyos sárgák, különös kontrasztot alkottak a férfi szürkéivel, mintha maga lenne a történet központi szereplője, akinek jelenléte összetartotta az egész kompozíciót.
Ahogy a férfi lassan kortyolt a borból, gondolatai visszautaztak egy másik időbe. Fiatalabb éveire, amikor az élet vadabb és szenvedélyesebb volt, amikor a döntések könnyedén születtek, de a következmények árnyéka mégis hosszabbnak bizonyult, mint várta. Emlékezett szerelmekre, barátságokra, kihagyott lehetőségekre és megnyert csatákra. Mindeközben a bor ízében egyszerre találta meg az élet édességét és keserűségét, mint egy metaforát mindarra, amit már megélt.
A férfi végül letette a poharat a karosszék mellett álló asztalra, amelynek felszíne szintén geometrikus alakzatokra tört, mintha az idő és az emlékek torzítását ábrázolná. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett. Ebben a mozdulatban minden benne volt: az elégedettség, a melankólia, és a megbékélés. A világ körülötte lehet, hogy absztrakttá vált, de az ő története teljes volt.
A jelenet, mintha egy művészi nyelven írt életregény egyetlen oldalát mutatta volna meg, a pillanat örökkévalóságát sűrítette magába. Az elegáns férfi és a borospohár egyszerre testesítette meg az idő múlását és az élet apró, mégis jelentős örömeit – egy élet, amelyet az emlékek és az érzelmek szilánkjaiból építettek újra a kubizmus éles, mégis harmonikus formáiban.
