Egy csendes, sejtelmes este volt, amikor a város fényei halvány derengéssel világították meg az utcákat, és a sötétségbe borult világra a fekete fény varázsa ereszkedett. Az egyik macskaköves sikátor sarkán, egy neoncsövekkel kirakott bódé mellett üldögélt Ő, a bostoni terrier, akit mindenki csak „Fényvadásznak” hívott. Apró, szikrázó szemében mintha a csillagok tükröződtek volna, orrának finom vonalai és bajuszának apró szálai pedig olyan részletességgel látszódtak, mintha maga a sötétség rajzolta volna őket fénylő ecsettel.
A fekete fény különlegessége volt, hogy kiemelt minden apró részletet az arcán: az éles fehér foltok kontrasztosan ragyogtak a sötét bundáján, mintha egy festő külön figyelmet fordított volna ezekre a vonalakra. A bajuszszálai, olyan finomak és kecsesek, apró árnyékokat vetettek a pofáján, míg az orrának nedves csillogása tükrözte a környező fényeket.
A terrier nyugodtan figyelte az utca életét. Bár apró testével alig tűnt ki a környezetből, jelenléte mégis uralta a teret. Azok, akik meglátták, azonnal megálltak egy pillanatra. Volt valami különös és mágikus ebben a kutyában: mintha a sötétség és a fény közötti vékony határvonal megtestesítője lett volna. Apró, tökéletesen formált fülei figyelmesen mozogtak, ahogy hallgatta a távoli zajokat – az autók duruzsolását, a neonfények halk zümmögését, és az emberek távoli beszélgetését.
Egy kislány, aki éppen arra sétált szüleivel, megállt előtte. „Nézd, anya, milyen szép!” – kiáltott fel ámulva, és a kislány kis kezével óvatosan megpróbálta megsimogatni a terrier fejét. A kutya szemei barátságosan csillogtak, mintha azt mondaná: „Üdvözöllek az én világomban.” A fekete fényben a bundája olyan volt, mint egy apró galaxis, amelyben fehér foltok ragyogtak csillagokként.
Ahogy a család továbbment, a terrier lassan megmozdult. Elegáns lépteivel elindult az utcán, mintha egy titkos küldetés vezetné. Ő volt a környék őrzője, a csendes megfigyelő, aki mindent látott, de sosem avatkozott be. Akik hitték, hogy ez a kutya több, mint egy egyszerű házikedvenc, azt suttogták róla, hogy a fekete fény éjszakáján ő az, aki a város álmait és történeteit őrzi.
Mindenki emlékezett rá, aki egyszer is látta: az apró bostoni terrierre, akinek arcán a fény és árnyék tökéletes harmóniában játszott, és akinek bajuszszálai úgy ragyogtak, mintha minden egyes szál egy-egy titkot rejtett volna. Azok a szemek, a figyelő, meleg tekintet… mintha az egész világot egyszerre látná és értené. Az éjszaka és a fekete fény varázsa nélkülözhetetlen része volt, és akit megérintett a látványa, az tudta, hogy valami különlegeset tapasztalt meg, amit sosem felejt.
