A nagy tölgyfa ágai között, ahol a szél alig érte el a kis építményt, egy régi, roskadozó faház bújt meg. Ezt a helyet csak a madarak és a legkíváncsibb gyermekek ismerték – de leginkább Lilla, a faház titkos lakója. Ez volt az ő világa, ahol a valóság keménysége és az álmok végtelen szabadsága találkozott.
Aznap délután is ott ült, mint mindig, a faház belsejében. Lilla egy régi, megsárgult lapú könyvet tartott az ölében, amit az alagsorban talált, és amely tele volt mesékkel távoli helyekről és régi idők hőseiről. A faházban más könyvek is szétszórtan hevertek, néhány nyitva, mintha az idő megállította volna az olvasót közben. A deszkákból összerótt padlón egy kis barna-fekete kutya szunyókált mellette, míg egy apró, tigriscsíkos bundájú cica lustán nyújtózkodott Lilla másik oldalán.
Lilla régi, szürke pulóverében és megkopott farmerében egyszerű gyereknek tűnt, de aki ismerte, tudta, hogy ő nem olyan, mint a többi gyerek. A hajában viselt szürke-rózsaszín masni rendezetlen hajkoronájában olyan volt, mint egy halvány emlék egy régebbi, gondtalanabb napról. A masni talán a nagymamájától származott, talán egy régi karácsony emlékét őrizte, de már ő maga sem emlékezett pontosan.
Ahogy olvasott, időnként felnézett a könyvből, és a faház résein át az erdőt kémlelte. Az ágak között átszűrődő napfény játékosan táncolt az arcán, és a szél halkan suttogott körülötte. A könyv története egy bátor lányról szólt, aki egy hatalmas, vad vidéken kelt útra, hogy megmentsen valamit, amit mindenki elveszettnek hitt. Lilla szíve együtt dobogott a főhősnőével; mintha ő maga is egy ilyen kalandra vágyott volna.
Közben a kis kutya, akit Csibésznek nevezett el, felnyitotta álmos szemeit, és egy halk nyüsszentéssel Lilla térdére helyezte az állát. „Ne aggódj, Csibész, ez csak egy mese” – suttogta Lilla, és megsimogatta a kutyát. A cica, Minci, elégedett dorombolással jelezte, hogy semmi kedve mozdulni. Lilla rájuk mosolygott; ők voltak az ő hű társai, a legjobb barátai ebben az eldugott, apró birodalomban.
Az idő lassan telt, de Lilla ezt nem bánta. A faház biztonságot és szabadságot adott neki, egy helyet, ahol elmerülhetett a képzeletében. A deszkák ropogtak, amikor megmozdult, a szél belekapott a könyv lapjaiba, de ő csak tovább olvasott. Ebben a pillanatban semmi más nem számított: sem a világ odakint, sem a holnap bizonytalansága.
Ahogy a nap lassan lejjebb ereszkedett az égen, a faházat narancssárga fény töltötte meg. Lilla becsukta a könyvet, és az ölébe fektette. Egy rövid pillanatra behunyta a szemét, és azt képzelte, hogy ő is a történet hősnője, aki kalandok sorára indul. A csendben csak Minci dorombolása és Csibész halk szuszogása hallatszott.
„Egyszer még én is elindulok a nagy világba” – suttogta maga elé. A faház szelíden őrizte a titkait, mintha biztosította volna róla, hogy mindig lesz egy hely, ahová visszatérhet. A kis tigriscsíkos cica és Csibész pedig csendes tanúi voltak ezeknek a nagy álmoknak, biztosítva, hogy Lilla sosem legyen egyedül.