Egy csendes téli éjszakán, amikor a hó vastag, fehér takaróként borította be a földet, és a világot a hold ezüstös fénye világította meg, egy kis faluban különleges hangulat uralkodott. A főtéren álló hatalmas karácsonyfa tündöklő díszekkel és karácsonyi fényekkel ragyogott, mintha a csillagos éggel versenyezne. A fények színe kavargott a fenyőágakon: vörösek, aranyok és zöldek keveredtek, örömteli csillogást kölcsönözve a tájnak.
A fa mellett állt egy különleges hóember. Nem hétköznapi hóember volt, hanem olyasvalami, amit a falusi gyerekek alkottak a szívük minden szeretetével. Testét friss, ropogós hó alkotta, a karjait pedig hógolyók formálták meg, mintha maga is a tél szerves része lenne. A szeme két szénből készült, a szája pedig apró, görbe mosolyra húzódott, mintha örült volna az ünnepi forgatagnak. Egy meleg, kötött sálat viselt – amit egy kedves nagymama készített –, és a gyerekek még gombokat is raktak a hasára, hogy elegánsabb legyen.
A hold magasan járt az égen, fényével beborítva a karácsonyfát és a körülötte álló hóembert. A csillagok sziporkázva ragyogtak, mintha éppen ezen az éjjelen akarnák megmutatni a legszebb arcukat. A falu lakói, akik még ébren voltak, a téli csillagképeket csodálták, és meséltek a gyerekeknek a régmúlt karácsonyokról, amikor a hó ugyanilyen fehéren csillogott.
A hóember, akit egyszerűen csak „Fagyosnak” neveztek el, csendesen állt a fa mellett, de mintha ő is figyelte volna az eget. A hold fénye megcsillant a testén, és az őt díszítő apró jégkristályok visszaverték a fényt, mintha maga is egy csillag lenne a földön. A karácsonyfa fényfüzérei puhán világítottak, színes árnyékokat vetve a hóra, és a tér egyszerre tűnt valósnak és mesebelinek.
Ahogy az óra közeledett az éjfélhez, valami varázslatos történt. A karácsonyfa fényfüzérei elkezdtek erősebben ragyogni, mintha a hold fényétől kaptak volna új energiát. A hóember karjai, amelyek hóból készültek, finoman megmozdultak. Fagyos felnézett a karácsonyfára, mintha először látná a teljes pompájában. A fenyő tetején lévő arany csillag ragyogása úgy tűnt, mintha a hóembernek integetne.
Az egész tér megtelt valami különleges érzéssel. Nem csak a falu lakói, de a természet maga is mintha ünnepelt volna. A szél halk dallamokat hozott magával, a fák ágai halkan susogtak, és a holdfény egy pillanatra úgy ragyogott, mintha mosolygott volna.
Másnap reggel a gyerekek korán kikeltek az ágyból, hogy megnézzék, rendben van-e Fagyos. A hóember ott állt, ahol hagyták, de mintha még boldogabb lett volna. A testén lévő jégkristályok most is szikráztak a reggeli napfényben, és a karjai kissé más helyzetben voltak, mint előző este. A gyerekek nevetve kérdezgették egymást, hogy vajon a hóember tényleg megmozdult-e éjjel, vagy csak a képzeletük játszott velük.
„Talán a karácsonyfát akarta megköszönni a fényeiért” – mondta egy kisfiú, és a többiek bólintottak. Hiszen ki tudná, hogy a hóemberek mit gondolnak vagy éreznek, amikor a tél és a karácsony varázsa egyszerre tölti be a világot?
Aznap este, és minden karácsony este után, a gyerekek Fagyos köré gyűltek, hogy meséljenek neki. Történeteket meséltek a családjukról, az ünnepi készülődésről, és mindig újabb apróságokkal díszítették fel a karácsonyfát. A hóember figyelmesen hallgatott, mozdulatlanul, de minden gyerek tudta, hogy valahol mélyen Fagyos érti őket, és osztozik az örömükben.
Így vált Fagyos a falu karácsonyi történetének részévé. Mert bár a hó egyszer elolvad, és a tél végül átadja helyét a tavasznak, a karácsony éjjelének varázsa örökre megmarad – Fagyos mosolyában, a fenyőfa fényében, és a csillagok táncában az égen.
