A reggel hűvös, párás levegőjét csak a hullámok halk morajlása és a cipők tompa kopogása törte meg. A tengerparti sétány elmosódott körvonalai elvesztek a vastag, szürke ködben, amely alig hagyta átütni a nap gyenge sugarait. A látvány olyan volt, mintha az idő maga is lassított volna, minden mozdulat halk, tompa és időtlen volt.
A férfi, vastag kabátba és sálba burkolózva, két hatalmas angol masztiffal sétált a pallós úton. A kutyák, fenséges és békés megjelenésükkel, mintha a ködből születtek volna, szinte beleolvadtak a homályos tájba. Ráérősen haladtak, a pórázok lazán lógtak a férfi kesztyűs kezeiben. A masztiffok orrukat le-fel mozgatták, mintha valami rejtett illatot kerestek volna a levegőben, de még ők is óvatosan lépkedtek, mintha tisztában lennének a hely szokatlan csendjével.
A férfi nem sietett. Az ösvény ismerős volt számára – talán évek óta járta ezt az utat. A tengerpart mormoló hullámai olyankor is ott voltak, amikor minden más eltűnt az életéből. A köd olyannyira sűrű volt, hogy a víz és az ég egyetlen, szürke masszává olvadt össze, határvonaluk alig kivehetően hajlott egymásba. Az egész világ egyetlen, puha fátyol alatt pihent, és a férfi ennek a csendes álomvilágnak a része volt.
A kutyák egyszerre megálltak, és fülüket hegyezve egy irányba néztek. A férfi követte a tekintetüket, de a köd eltakart mindent. Egy távoli, talán képzelt hang – egy madár szárnycsapása, egy másik járókelő lépte – hullámként érkezett, és aztán eltűnt a ködben. A masztiffok még néhány pillanatig figyeltek, majd elégedetten folytatták az utat, mintha csak megbizonyosodtak volna róla, hogy semmi sem fenyegeti ezt a törékeny nyugalmat.
A sétány mentén itt-ott elhagyatott padok bukkantak elő a homályból, rajtuk a reggeli harmat gyöngyözött. Egyikük mellett a férfi megállt. Leült, a kutyák pedig türelmesen letelepedtek a lábai mellé, egyikük fejét a cipője mellé hajtotta. A férfi zsebéből elővett egy kis termoszt, és egy kis gőzölgő folyadékot öntött a fedelébe. A kávé illata halkan keveredett a sós, párás levegővel.
Nem volt sehol másik ember. A köd elrejtette a világot, és a férfi úgy érezte, mintha az idő egy pillanatra megállt volna, hogy csak neki és a kutyáknak adjon helyet ezen a sétányon. Gondolatai visszavittek egy másik időbe, talán egy korábbi életbe, amikor nem volt egyedül ezen a parton. Egy mosoly, egy érintés emléke villant fel, de ezek a képek gyorsan eltűntek, mint a ködön átsuhanó árnyak.
A masztiffok nyugtalankodni kezdtek, mintha valami hívta volna őket tovább. A férfi lassan feltápászkodott, felcsavarta a termoszt, és újra megmarkolta a pórázokat. A kutyák most céltudatosabban indultak meg, mintha tudták volna, hogy a sétánynak van egy vége, ahol valami vár rájuk – talán csak a nap áttörő fénye, talán valami más.
Ahogy tovább haladtak, a köd lassan kezdett oszlani. A sétány végén halvány körvonalak tűntek fel – egy régi világítótorony, amelyet a nap első sugarai próbáltak átölelni. A férfi megállt egy pillanatra, mély levegőt vett, és hagyta, hogy a hideg, sós levegő kitöltse a tüdejét. A kutyák megálltak mellette, türelmesen vártak, mint mindig.
A világ lassan visszatért az életbe, de a ködös csend emléke ott maradt. A férfi elmosolyodott, majd továbbindult, a masztiffokkal maga mellett, mintha az útjuk végtelen lenne, és mindig is csak erről a sétányról szólt volna.
