A havas táj csendjét csak a szél halk suttogása törte meg, amely végigsiklott a hegyek oldalán, és megborzolta az erdő fáinak hóval borított ágait. A távolban, a hegyek magas csúcsai között a nap épp küzdött a vastag felhőkkel, hogy sugarai áttörjenek rajtuk, és aranyló fénnyel hintse meg a hófehér tájat.
A hóban, a hegyek lábánál, két macska feküdt lustán. Egy nagy macska, aki olyan méltóságteljesen terült el, mintha a világ az övé lenne, és egy kisebb, aki minden mozdulatával az élénkség és a játékosság megtestesítője volt. A nagy macska vastag bundája szinte beleolvadt a hó fehérségébe, csak a szemei sárgás ragyogása tűnt ki, amivel éberen figyelte a tájat. Úgy pihent, mintha tudná, hogy semmi nem érheti őt ezen a napon – a világot béke és nyugalom ölelte körül.
Mellette a kisebb macska feküdt, vastag, kötött sísapkával a fején, és egy bolyhos, vastag kabátban, amelyet valaki gondosan ráadott, hogy megvédje a hidegtől. A kis macska kabátjának élénk színei – vörös és kék minták – élénk kontrasztot alkottak a hó csendes fehérségével. A kicsi lustán nyújtózott, apró mancsait a hóba süllyesztette, majd fejét a nagy macska bundájához támasztotta, mintha az ő óriási mérete és melege lenne a legbiztonságosabb hely a világon.
A háttérben az erdő sötét sziluettjei álltak őrt, a fák között néhol hófödte bokrok emelkedtek, mintha valami titokzatos mesét őriznének. A hegyek csúcsai a felhők között időnként meg-megmutatták magukat, és a tájat áthatotta egyfajta időtlenség. A nap sugarai áttörtek a felhőkön, és aranyló fényt vetettek a macskák köré, mintha egy titkos pillanatot világítanának meg.
A nagy macska egy pillanatra felemelte a fejét, és mély lélegzetet vett, orrát a hideg levegőbe emelve. A kis macska kíváncsian figyelte, majd követte a példáját, de az orrára tapadt hópelyheken csak kuncogni tudott. A nagy macska elnézően figyelte, mintha a világ bölcsessége ott lenne a tekintetében: „Fiatal vagy, élvezd a pillanatot.”
A két macska mozdulatlanul feküdt a hóban, élvezve a pillanat csendjét és szépségét. A kis macska időnként megpróbált egy-egy hópelyhet elkapni, amely az orrához közel hullott, de minden mozdulatot a lustaság lágy lassúsága kísért. A nagy macska közben mintha álmodott volna – talán egy távoli, napfényes mezőről, talán egy másik hóborította napról, amikor ő is fiatalabb volt.
A táj szinte mesebeli volt, és a két macska jelenléte tökéletesen illett bele. A nagy macska a nyugalom és a bölcsesség szimbóluma volt, míg a kisebbik az élet vidámságát és játékosságát hozta magával. Együtt egyensúlyt teremtettek, egy tökéletes pillanatot a havas világ közepén, amelyet még a nap is különlegesen megvilágított.
Ahogy a nap lassan lejjebb ereszkedett, és a felhők újra kezdtek összeállni, a két macska még mindig ott feküdt. Nem volt hová sietniük. A világ ezen a napon csak az övék volt, a hó és a hegyek békéjében pihenve, mintha ők maguk lennének a természet csendes, mégis eleven részei.
