Egy csendes, csillagfényes estén, egy kisváros szélén, ahol az utcákon aranyló fények hunyorogtak, élt egy kutya, akit mindenki csak Aranynak hívott. Arany egy gyönyörű, aranyszőrű kutya volt, akinek a szíve épp olyan meleg és fénylő volt, mint a bundája. Hűséges társa volt egy idős embernek, Péter bácsinak, aki már régóta egyedül élt kis házában.
Péter bácsi és Arany elválaszthatatlanok voltak. Minden reggel együtt indultak sétára a tó partjára, és esténként a tornácon üldögélve hallgatták a tücskök muzsikáját. Arany mindig ott volt mellette, vigyázott rá, és érezte minden rezdülését. Ha Péter bácsi szomorú volt, Arany finoman hozzádörgölte a fejét, és a férfi mindig elmosolyodott tőle.
Egy nap azonban Péter bácsi megbetegedett, és nem tudott többé hosszú sétákra menni. Arany aggódva figyelte, és minden pillanatban mellette maradt. Egy esős délután, amikor az idős ember fáradtan feküdt a fotelban, Arany kisurrant a házból, és a tóhoz szaladt. A vízparton lefeküdt a nedves földre, és ahogy mancsai a tó vizét érintették, hirtelen különös dolog történt.
A tó tükrében a vízcseppek aranyszínben kezdtek csillogni, és apró hullámokból egy hatalmas, csillogó szívformát rajzoltak köré. Arany csodálkozva nézte, majd lehunyta a szemét, és kívánt valamit – hogy Péter bácsi ismét mosolyogjon, hogy újra együtt mehessenek sétálni.
Másnap reggel, amikor Arany visszatért a házba, Péter bácsi sokkal jobban érezte magát. Ahogy a kutya mellé feküdt, megsimogatta selymes bundáját és halkan megszólalt:
– Tudod, Arany, olyan érzésem van, mintha az éjjel valaki vigyázott volna rám. Mintha a szeretet, amit tőled kapok, meggyógyított volna.
Arany boldogan csóválta a farkát. Tudta, hogy a szeretet valóban csodákra képes. És attól a naptól kezdve minden esős délután a tó partjára mentek – hogy a víz tükrében újra és újra meglássák azt az aranyló szívet, amely a kutya tiszta lelkét tükrözte vissza.
