A régi pályaudvar épülete hosszú évek óta üresen állt. Az egykor zsúfolt peronok, ahol emberek búcsúzkodtak és újra találkoztak, most csendben porosodtak. A sínek helyén csak gyom nőtt, és a falak repedezetten, kopottan álltak a feledés homályában.
A helyiek mindig is meséltek egy legendát erről az állomásról – egy gőzmozdonyról, amely egy végzetes napon eltűnt az időben. A történet szerint több mint száz évvel ezelőtt egy hatalmas fekete mozdony indult volna el erről az állomásról, de soha nem érkezett meg a következő megállóba. A szerelvény, utasaival együtt, mintha köddé vált volna. A vonat nyom nélkül eltűnt, mintha elnyelte volna az idő.
A régi öregek azt mondták, hogy néha, a teliholdas éjszakákon, ha valaki elég csendben állt a pályaudvar romos falai előtt, hallhatta a sínek rejtélyes zakatolását, a fémes kattogást, a gőz halk sistergését. De senki sem merte sokáig hallgatni.
Egy téli éjszakán egy fiatal újságíró, Dániel, úgy döntött, utánajár a legendának. Hisz a történetek csak mesék, nem igaz? Egy fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel felszerelkezve besétált az elhagyott állomásra. A holdfény hidegen vetült a falakra, az épület belseje kihalt volt, de a levegőben még mindig érződött a régi idők szaga – olaj, füst és vas keveréke.
Dániel végigsétált az egykori várócsarnokon, ahol egykor emberek ültek, beszélgettek, kávéztak, és várakoztak a szerelvényeikre. Most csak törött padok, poros plakátok és régi menetrendek maradtak. A legnagyobb fal előtt megállt, és ujjával végighúzta a vakolatot. A hideg fal mintha enyhén vibrált volna az érintésére.
Aztán hirtelen, mintha az idő maga nyílt volna meg előtte, egy mély, földöntúli morajlás töltötte meg az állomást. A fal repedezni kezdett, majd egy hatalmas dörrenéssel megrepedt. A repedésekből vakító fehér fény áradt ki, majd a fal darabokra tört, és hatalmas robajjal egy óriási, fekete gőzmozdony tört elő belőle.
A mozdony fényszórója vakító sugárban világított előre, a kéményéből sűrű, gomolygó füst és gőz áradt. A vastag fémlemezek, a csillogó szegecsek, a kerekek és az összetett csövek mind aprólékosan kidolgozottak voltak, mintha sosem múlt volna el felette az idő.
Dániel hátrahőkölt, de a vonat nem mozdult tovább. Ott állt, mintha az idő és tér határán rekedt volna. A gőz sűrű függönyként lengte be az állomást, és Dániel esküdni mert volna rá, hogy a füst mögött emberek árnyékai mozdultak. Utasok… akik egy másik világból néztek vissza rá.
A mozdonyvezető alakja kirajzolódott a vezetőfülkében. Arca fakó volt, mintha az évek nem csak a testét, hanem a lelkét is elnyelték volna. Tekintete találkozott Dánielével, és mintha némán kért volna valamit. Egy pillanatra minden mozdulatlan lett – aztán egy éles síp hasította ketté a csendet.
A gőzmozdony újra megremegett, a fémes kerekek csikorogva mozdultak, és lassan, de biztosan eltűnt a fal törmelékei között. A füst felszállt, a repedések pedig lassan összezáródtak. Dániel ott maradt egyedül, szívverése dübörgött a fülében.
Másnap, amikor visszatért az állomásra, a fal sértetlen volt. Sehol sem látszott sem repedés, sem törmelék. De amikor a jegyzetfüzetébe pillantott, egy új bejegyzést talált benne – egy dátumot: 1912. december 7.
A napot, amikor az eltűnt mozdony végleg elhagyta az állomást.
