Málna, a kis vörös cica, különleges volt. Nem csak azért, mert a bundája úgy csillogott, mintha apró aranyszálak szőtték volna, hanem mert a szíve mélyén mindig tudta, hol találja meg a legtökéletesebb helyet a pihenéshez. És ezen az estén pontosan ott volt, ahol lennie kellett: egy vastag, puha takaró ölelésében, a kandalló meleg fénye mellett.
A tél már napok óta tombolt odakint. A szél süvített a házak között, hópelyhek örvénylettek az utcákon, és minden elcsendesedett a fehér takaró alatt. De a kis házikóban, ahol Málna lakott, béke és melegség uralkodott. Gazdája, Ilonka néni, szeretetteljes idős hölgy volt, akinek egész életét körüllengte valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Az a fajta asszony volt, aki mindig tudta, hogyan kell egy kéz érintésével vagy egy bögre meleg teával megnyugtatni az embert – vagy éppen egy doromboló kis cicát.
Aznap este Ilonka néni a kandalló előtt üldögélt egy hímzett karosszékben, vastag gyapjútakaróval a lábán. Egy régi mesekönyvet tartott az ölében, amit gyermekkorában kapott, és néha-néha elmosolyodott, ahogy végigsimított a megsárgult lapokon. A tűz vidáman pattogott, árnyékokat rajzolva a falakra.
Málna elégedetten dorombolt, ahogy összegömbölyödött a takaróban. A kandalló hője kellemesen cirógatta a bundáját, és minden egyes pillanat olyan tökéletesnek tűnt, mintha az egész világ csak ezért az egyetlen estén létezne.
– Emlékszem egy másik télre is, amikor pont ilyen csendesen hullott a hó – mondta halkan Ilonka néni, inkább magának, mint Málnának. – Akkor még fiatal voltam, és a nagyapám mesélt nekem esténként a kandalló előtt… ahogy most én neked.
Málna kinyújtózott, majd elégedetten újra összegömbölyödött, mintha azt mondaná: „Mesélj még!”
Ilonka néni mosolyogva felütötte a könyvet, és olvasni kezdett. A történet egy kóbor macskáról szólt, aki egy fagyos téli estén menedéket keresett, míg végül egy kedves kis ház ajtajában talált rá a melegségre és a szeretetre.
Ahogy a szavak halkan hömpölyögtek a szobában, Málna egyre mélyebbre merült az álomba. Álmai között hófödte mezőkön sétált, meleg lámpafények világítottak az ablakokban, és mindenhol ott volt a biztonság érzése, amit Ilonka néni jelenléte adott neki.
Az óra lassan elütötte az éjfélt. A tűz már csak parázslott a kandallóban, és a hó továbbra is hangtalanul hullott odakint. Málna mély álomban pihent, dorombolása szinte egybeolvadt a ház halk neszeivel.
Ilonka néni becsukta a könyvet, és még egyszer megsimogatta a kis macska puha fejét.
– Álmodj szépeket, kicsikém – suttogta halkan, majd eloltotta a lámpát.
A ház elcsendesedett, de a kandalló melege, a szeretet és a béke ott maradt, ahogy mindig is ott volt. Málna tudta, hogy bármerre is fújja az élet szele, mindig lesz egy takaró, egy tűz fénye, és egy szeretetteljes simogatás, amely hazahívja őt.
