A vidéki ház verandáján még ott csillogtak az esőcseppek, ahogy a nap végre kibújt a felhők mögül. A vihar hevesen érkezett, a szél átsüvített a mezők felett, a patakok megteltek friss vízzel, a fák pedig némán tűrték a zuhatagot. Mostanra azonban minden lecsendesedett. A levegő friss volt és üde, az eső illata még ott lebegett a ház körül.
A fehér kerítés mentén egy kötél feszült, amelyen csöpögő ruhák himbálóztak. A legélénkebb közöttük egy élénksárga esőkabát volt, amely még nehéz volt a víztől. Alatta, a tornácon, egy hasonlóan vizes sárga esernyő támaszkodott egy öreg fa székhez, mellette egy pár sárga gumicsizma állt. Mindegyik tárgy mesélni tudott volna – az esővel való kalandokról, a mezőn átszaladó kis lábakról, a pocsolyákban ugráló cipőkről.
A verandán két kis veréb rejtőzött, apró tollacskáik még nedvesek voltak az esőtől. Az egyik csippentett egyet, megigazította tollait, míg a másik apró ugrásokkal közelebb húzódott a szék alá, ahol a cseppek már nem érték el. Az embereknek talán csupán egy zivatar volt ez, de nekik egy egész világnyi kaland.
A gazda lánya, egy kis vörös hajú kislány, akinek a sárga esőkabát a kedvence volt, figyelte őket a verandáról. Az eső mindig is az ő titkos barátja volt. Amikor a vihar eleredt, és a szél felerősödött, ő sosem félt – inkább kiszaladt, kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy az ég könnyei végigcsorogjanak rajta. Aznap is így történt. Kézen fogta a kisöccsét, és a mező felé rohant, ahol a csizmák cuppogtak a sárban, és az esernyő csak egy pillanatig tartotta vissza az esőt, mielőtt a szél kifordította volna.
A nevetésük még most is ott visszhangzott a levegőben, mintha maga az eső is őrizné ezt az emléket.
A lány most odalépett a kötélhez, és finoman megérintette a kabát ujját. A vízcseppek még ott csillogtak rajta, mint apró, el nem mondott titkok. A verebek a tornác szélére repültek, kíváncsian figyelve őt. A lány elmosolyodott.
– Ti is szerettek esőben játszani, igaz? – suttogta halkan.
A madarak nem válaszoltak, de egy pillanatra mintha megértették volna a szavait. Egyikük kicsit közelebb merészkedett, és a gumicsizma szélére szökkent, mintha csak ki akarná próbálni, milyen lenne benne álldogálni.
A lány kacagott, aztán hátralépett, és hagyta, hogy az eső illata és a friss szél betöltse a verandát. Tudta, hogy a kabát, a csizma és az esernyő hamarosan megszáradnak, és készen állnak a következő kalandra. Mert az eső nem csak egy vihar volt. Az eső egy történet, amit újra és újra el lehet mesélni – és ő készen állt rá, hogy mindig meghallgassa.
