A tó partján, ahol a cseresznyevirágok rózsaszín szirmai lassan hullottak a víz tükrére, egy régi fa móló nyúlt a nyugodt felszín fölé. A nap lemenőben volt, és aranyló fénye finoman simogatta a világot. Az ég pasztellszínű árnyalatokban játszott – rózsaszín, narancs és lila kavargott a horizonton, mintha egy álom bontakozna ki a valóság határán.
A móló végén egy fiatal pár ült, egymás mellett, csendben. Nem volt szükségük szavakra. A tó tükrében visszaverődő égbolt, a távoli hegyek sziluettje és a levegőben táncoló virágszirmok mindent elmondtak, amit érezniük kellett.
Lina és Áron gyerekkoruk óta ismerték egymást. Ez a hely – a tó, a móló, a cseresznyefák – mindvégig a történetük része volt. Itt bújtak el, amikor a világ túl hangos volt, itt meséltek egymásnak titkokat, és itt álmodoztak a jövőről.
Most, hogy évek múltán újra itt ültek, minden olyan volt, mint régen – és mégis más. Lina lágyan a vállára hajtotta a fejét, és szívük egy ritmusban dobogott. A cseresznyevirágok szirmai halk nesz kíséretében hullottak a tó tükrére, mintha a természet is részt akarna venni ebben a pillanatban.
– Emlékszel? – suttogta Áron, tekintete a lemenő napban ragyogott. – Azt mondtad egyszer, hogy a legszebb dolgok csendben történnek.
Lina elmosolyodott.
– És tényleg. Itt mindig minden csendben történt. Még a szerelem is.
Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek a távoli hegyek mögött, egy lágy szellő suhant végig a tavon, felkavarva a víz felszínén úszó szirmokat. Mintha az alkony üzenetet küldött volna – hogy ez a pillanat örök.
A tó csendes maradt, a móló pedig továbbra is a történetük őrzője lett. A világ talán változott körülöttük, de az a tavaszi alkony, a cseresznyevirágok hullása és a szívükben megbúvó szerelem örökre ott maradt a tó tükrében – békésen, csendesen, örökké.
