A nap már alacsonyan járt, aranyba és rózsaszínbe festve az eget, amikor Elara és Kael megérkeztek a dombtetőre. A fű lágyan ringott a szélben, és a völgyben egy csillogó folyó kanyargott, mintha maga a természet is meghajolt volna előttük. Vadvirágok színes kavalkádja ölelte körül őket, illatuk betöltötte a levegőt.
Kael egy aprócska csokrot tartott a kezében – a völgy legszebb virágaiból válogatta, minden egyes szálat gondosan választva. Elara haja, mint a lemenő nap sugara, lágyan omlott a vállára, és ruhája pasztellszínei szinte eggyé váltak az alkonyi tájjal.
– Ez a hely… mindig is különleges volt – suttogta Elara, miközben a távoli folyóra nézett. – Mintha a világ egyetlen pillanatra megállna itt.
Kael nem válaszolt azonnal. A szél halk dallamot hozott, a távoli erdők nesze és a madarak esti éneke körülölelte őket. A fiú végül odalépett Elarához, és a vadvirágokból kötött csokrot a kezébe adta.
– Minden tavasszal ide jöttünk – mondta halkan. – De ma más. Ma el kell mondanom valamit.
Elara szeme lassan Kaelébe mélyedt, tekintetében ott tükröződött a lemenő nap fénye.
– Hallgatlak.
Kael mély levegőt vett.
– Tudod, hogy mindig is messziről figyeltelek. De ez a tavasz… az utolsó lehetőségem, hogy megkérdezzem: velem tartanál, ha elindulok a folyó mentén? Felfedezni a világot, új történeteket keresni – együtt?
A csend pillanatokig feszült közöttük. A nap utolsó sugarai aranyhidat rajzoltak a folyóra, mintha a válasz útját mutatnák.
Elara lenézett a kezében tartott virágcsokorra. Egyetlen fehér virág tűnt ki a színes szirmok közül – egy ritka virág, amely csak a legmagasabb dombok tetején nyílt. Egy virág, amelyet Kael csak érte hozott el.
A lány lassan mosolyodni kezdett.
– Tudod, mit mondanak erről a helyről? – kérdezte, miközben Kael szemeit fürkészte. – Aki itt tesz ígéretet napnyugtakor, annak az ígérete örökké megmarad.
Kael bólintott.
– Akkor hadd tegyek egyet. Ígérem, hogy bárhová is indulunk innen, mindig visszatérek veled ide. Ez lesz a történetünk kezdete – nem a vége.
Elara egy lépést tett előre, a szellő megborzolta a haját.
– És én veled tartok.
A nap utolsó fénye aranykoronát vont a dombtetőre, és a folyó csillogása úgy tündökölt, mintha maga a világ is áldását adná erre az ígéretre. A két alak ott állt egymás mellett, és a tavaszi alkony csendjében megszületett egy történet – egy utazás kezdete, amely a dombtető ígéretével indult, és a világ határtalan csodáiba vezetett.
