A nappaliban puha délutáni fény szűrődött be a függönyök között, melegséget árasztva a könyvek és a bútorok fölé. A kanapén egy kislány feküdt, lábát a karfára akasztva, kezében egy könyvvel, amelynek címe egyszerű és kedves volt: WOOF!. A történet egy kócos kis kutyáról szólt, aki otthont keresett, és izgalmas kalandokba keveredett.
A könyv mellett, a kanapé másik felén egy igazi kócos kis terrier aludt mélyen, bundája kócosan borzongott minden egyes lélegzetvételénél. A kislány időről időre rápillantott, és elmosolyodott. Mert ez nem volt akármilyen kutya – Ő volt Bobo, az ő legjobb barátja.
Nem is olyan régen, Bobo még egyedül kóborolt az utcákon. A bundája koszos volt, a szemeiben pedig valami fáradt szomorúság ült. A kislány az első pillanatban beleszeretett, amikor meglátta a menhelyen.
– Őt szeretném! – mondta határozottan, amikor a szülei óvatosan végignézték a sok árva kutyust.
És így lett Bobo az ő hűséges társa, a délutáni mesehallgatások és a titkos suttogások őrzője. Minden este a kislányhoz bújt, és minden reggel elsőként köszöntötte egy boldog farokcsóválással.
A könyv lapjai halkan suhogtak, ahogy a kislány továbblapozott. Az olvasott sorok szinte életre keltek, és elképzelte, ahogy a könyvbeli kutyus, aki egykor magányos volt, végül rátalál arra az otthonra, amely mindig is várt rá.
A kislány lehajtotta a könyvet, és Bobo puha bundájára helyezte a kezét.
– Ugye tudod, hogy a világ legjobb kutyája vagy? – suttogta neki.
Bobo nem mozdult, csak egy halk, elégedett sóhaj szökött ki az orrából, mintha megértette volna.
Odakint lassan alkonyodni kezdett, de bent a nappaliban minden tökéletes volt: egy kislány, egy könyv és egy szeretett kutya, akinek az álmai immár békések voltak – mert tudta, hogy végre hazatalált.
