A tavaszi eső lágyan kopogott a vadvirágok szirmai között, apró cseppekkel hintve be a zöldellő mezőt. A magasba nyúló vadvirágok, sárga és lila szirmaikkal, ringatóztak a széllel, mintha a természet csendes dallamára táncolnának. A levegő friss volt, megtelt esőillattal, és a mező fölött egy vékony, álomszerű köd telepedett meg.
A mező közepén, egy apró, bájos házikó bújt meg egy domb oldalába építve. Az ajtaja félig nyitva állt, hívogatóan, mintha azt súgná: „Itt mindig menedéket találsz.” A kerek faajtó keretében egy apró, puha bundájú mezei egér álldogált. Kis mancsát előrenyújtotta, hagyta, hogy a hideg esőcseppek finoman végiggördüljenek az ujjain.
Ő volt Pipkin, a dombi házikó lakója.
Pipkin mindig is szerette az esőt. Nem úgy, mint a többi mezei egér, akik inkább elbújtak száraz helyre, amint megérezték az első cseppeket. Pipkin csodálta, hogyan mos el minden port az eső, hogyan kelti új életre a virágokat, és milyen lágyan éri a földet. A szél halkan suttogott körülötte, a szürkés felhők közül pedig a nap sugarai néha-néha áttörtek, aranyló fényt hintve a vizes mezőre.
A házikó belsejéből otthonos melegség áradt. A kis szobában egy parányi lámpás fénye pislákolt, mellette egy kézzel faragott faasztalon forró tea gőzölgött egy aprócska csészében. Pipkin szerette ezt a kis menedéket, amit otthonának nevezett. Az ajtó mellett egy csipkézett függöny lengedezett a lágy huzatban, és a kerek ablakpárkányon egy maréknyi vadmogyoró várta, hogy később elropogtassa őket.
Ahogy a szél hirtelen erősebben fújt, és az eső sűrűbben kezdett hullani, Pipkin elmosolyodott, majd egy utolsó pillantást vetett az elmosódott tájra, mielőtt visszalépett volna a házba. A kis kandallóban parázsló tűz barátságosan ropogott, az egész házikó megtelt a tea és a friss eső illatával.
Pipkin az ablakhoz húzott egy kényelmes széket, felkucorodott egy meleg pokróc alá, és figyelte, ahogy a vadvirágok a záporban meghajolnak, majd újra kiegyenesednek, hálásan fogadva az eső frissítő érintését.
Talán az esőben volt valami varázslat – gondolta. Valami, ami emlékezteti az embert – vagy az egereket –, hogy minden vihar után tisztább, szebb világ vár ránk.
