Az éjszaka csendje körülölelte a szobát. A lágy fények játékosan játszottak az árnyékokkal, ahogy a nő arca lassan a félhomályból a fénybe fordult. Fejét enyhén megemelte, mintha valamit keresne – vagy talán már régóta várt valamire.
A hajának puhán a homlokába hulló tincsei részben elfedték vonásait, de nem teljesen. Nem lehetett nem észrevenni a szemét. Mélykék volt, olyan árnyalat, amely egyszerre volt viharos és nyugodt, mintha a tenger mélységét és a hajnal tisztaságát egyaránt magába zárta volna. Azok a szemek nem csak néztek – beszéltek. Elárulták az összes ki nem mondott szót, az elfojtott gondolatokat, az apró rezdüléseket, amelyeket mások talán sosem vettek észre.
És ott voltak az ajkai. Mélyvörösek, fényesek, mint egy el nem küldött üzenet. Egy szó, amely a nyelv hegyén ragadt, egy vallomás, amit talán soha nem mondtak ki. Nem mosolyogtak, de nem is voltak szomorúak. Inkább olyanok voltak, mint egy félbehagyott mondat – egy történet, amelynek végét még nem írták meg.
A világ körülötte fekete-fehér volt. Minden halvány, elmosódott, mintha az idő maga is megtorpant volna egy pillanatra. Csak a kék szemei és a vörös ajkai törtek át ezen a csendes árnyalatvilágon, mintha ők maguk lennének az egyetlen igaz színek ebben a monokróm univerzumban.
De vajon mit nézett?
Talán egy emléket. Egy régi pillanatot, amelyet már el kellett volna engednie, de még mindig ott lüktetett benne. Vagy talán a jövőt – egy lehetőséget, egy választ, amire már túl régóta várt.
A szoba továbbra is csendben volt, a világ mozdulatlan, de a tekintete…
A tekintete örök maradt.
