A világ szürke volt. Az utcák, az épületek, még a légmozgás is mintha fakón hömpölygött volna a levegőben. Az emberek hangtalan árnyakként suhantak el egymás mellett, mintha csupán a hétköznapok monoton lüktetésének részei lennének.
És aztán… ott volt ő.
A nő, aki mintha egy másik világból lépett volna elő. A tökéletes tartású gésa, kinek élénkvörös kimonója szinte lángként égett a fekete-fehér világban. A selyem finoman simult a testére, a bonyolult minták – aranyfonallal hímzett sakura virágok – csillogva kapaszkodtak az anyagba. Ahogy lépett, a ruha úgy mozdult körülötte, akár egy élő lángnyelv, amely sosem alszik ki.
Arca hibátlan porcelán volt – fehér, törékeny, időtlen. A szemét finoman kihúzott fekete vonal hangsúlyozta, tekintete mégis rejtélyes maradt. Vajon mit gondolt? Egy titkos múltat hordozott magában, vagy egy olyan jövőt, amelyet még nem ismerhetünk?
A haja tökéletes kontyba tűzve, egyetlen kósza tincs sem törte meg az elegancia szigorú szabályait. Az aranyozott hajdíszek lágyan csilingeltek minden mozdulatára, mintha egy régi dallamot hordoznának magukban, amit csak ő érthetett.
Egyedül állt a szürke világ közepén, mintha ő lenne az egyetlen élő szín a halovány árnyalatok között. Nem sietett, nem kapkodott. Minden mozdulata kiszámított volt, a léptei alig érintették a földet, mintha a szél emelte volna fel őket.
Az emberek megálltak, egy pillanatra kizökkentek a rohanásból, és végignéztek rajta. Egy apró, halvány csoda volt egy fakó világban.
És aztán – ahogy érkezett, úgy tűnt el.
Egyetlen vörös foltként az emlékezetben, egy illatként a levegőben, egy elsuhanó álomként, amelyről soha nem lehetett eldönteni, valóban létezett-e.
De azok, akik látták, soha többé nem felejtették el. Mert a vörös kimono titka az volt, hogy nem csupán egy ruhadarab volt – hanem egy történet, egy emlék, egy varázslat a szürkeség világában.
