A nap lassan alábukott a város fölött, narancs és arany színekbe öltöztetve a Victorian Párizs zegzugos utcáit. Az árnyékok hosszúra nyúltak a macskaköves sikátorokon, a régi kőhidakon és az apró, zsúfolt piacok között, ahol az árusok még az utolsó portékáikat kínálták a sétáló tömegnek. Az óramutatók halk kattogása töltötte be a teret a hatalmas, míves óratornyokból, miközben a kovácsoltvas lámpák fogaskerekei halkan surrogva mozdultak, hogy az esti fényeket lassan életre keltsék.
De ezen az estén nem csak a földi világ mesélt történeteket.
A levegőben, egy lélegzetelállító léghajó ringatózott kecsesen a város felett – egy csodás, steampunk alkotás, amely a réz, a fa és a vászon tökéletes harmóniájából született. A hajótest fényesen csillogott a nap utolsó sugarában, a sárgaréz fogaskerekek halk kattogással dolgoztak, a rézcsövek és szelepek finoman sziszegették a gőz parancsait, és a hatalmas vitorlák, melyek foltokból varrt, különböző színű szövetekből álltak, sejtelmes fénnyel izzottak, ahogy a beléjük rejtett mechanikus lámpások lassan felizzottak.
A hajó orrán, egy hosszú bőrkabátos férfi állt – Elias Beaumont kapitány, a legendás léghajós, akinek neve Párizs minden utcasarkán ismerősen csengett. Egyik kezével az irányítókarokat igazította, másikkal egy finoman díszített szemüvegét tolta meg az orrán, hogy jobban szemügyre vegye a várost. Mellette hűséges navigátora, a karcsú és titokzatos Amélie Durand, kezében egy bonyolult, fogaskerekekkel működő térképet tartott, amely maga is mozgott, újabb és újabb utakat rajzolva a levegőbe.
– Gyönyörű ma este a város, nem igaz? – kérdezte Amélie, miközben a hajó lassan siklott a fénylő óratorony mellett.
Elias elmosolyodott, ahogy lenézett a nyüzsgő piacokra, a selymeket és gőzmozdonyok alkatrészeit áruló kereskedőkre, az esőáztatta kávéházak fényeire, ahol elegáns úriemberek és kalapos hölgyek beszélgettek egy csésze gőzölgő ital mellett.
– Ezért építettük ezt a hajót, Amélie. Hogy minden este más szemszögből láthassuk a világot.
A léghajó lassan továbbsiklott az alkonyatba, rézcsövei finoman gőzt leheltek az éjszakába. A város alatta élt, mozgott, lélegzett, de Elias és Amélie tudták, hogy odafentről nézve minden más. A mechanikus csodák és a gázlámpák, a régi paloták és a rejtett sikátorok – mind egy hatalmas, lélegző gépezet részei voltak.
És ők, a léghajó fedélzetén, ennek a világnak a rejtett mesterei voltak.
Ahogy az utolsó napsugár végleg eltűnt, a hajó vitorlái még egyszer felragyogtak a mécsesek meleg fényében, mielőtt beleolvadtak volna a párizsi égbolt selymes, csillagokkal hintett ölelésébe.
