A tó vize kristálytisztán csillogott, szinte tükörként tükrözve az ég lágy pasztellszíneit. Az apró hullámok finoman fodrozódtak a felszínen, ahogy a szellő gyengéden megcirógatta a tájat. A víz mélyén aranyfény csillant meg – a lemenő nap utolsó sugarai lágyan keveredtek a tó kékes árnyalataival, mintha maga az idő is megállt volna ebben a varázslatos pillanatban.
A part fölé egy mandulavirág ág hajolt, rózsaszín virágai mint apró ecsetvonások festették meg az ég halványkék vásznát. A szirmok törékenyen remegtek, mégis ellenálltak a szellő hívogatásának, mintha tudnák, hogy az igazi szépség a jelenben rejlik.
És ott, a legmagasabb ágon, egy gyönyörű, rózsaszín madár pihent.
A tollai úgy ragyogtak a nap fényében, mintha maga a hajnal költözött volna belé. Lágy rózsaszín és arany árnyalatok keveredtek bundáján, selymes tollazata olyan volt, akár egy mestermű egy festő ecsetéből. A szeme mély és bölcs volt, tele titokkal, mintha őrizne egy régi, elfeledett történetet, amit csak a szél tud kifürkészni.
A madár csendben ült, lábai finoman kapaszkodtak az ágon. Néha megrebbentette szárnyait, mintha már indulni készülne, de még kivárt. Talán egy pillanatra élvezte a világ szépségét, a tó csendjét, a virágok illatát, a fények táncát a vízen.
Aztán egyetlen mozdulattal kiterjesztette szárnyait.
A levegő megremegett, a szirmok apró táncba kezdtek körülötte, ahogy a madár lassan felemelkedett az ágáról. A tó tükrében látni lehetett, ahogy az ég rózsaszínre változik a távoli horizonton – mintha maga a madár festette volna át az alkonyatot.
És ekkor a szél is suttogott valamit – egy ősi történetet a tavasz hírnökéről, a rózsaszín madárról, aki minden évben visszatér a mandulavirágok közé, hogy elhozza a reményt és az új kezdet ígéretét.
