A délutáni napfény puhán szűrődött be a függönyön át, meleg ragyogást hintve a kis vidéki konyha minden zugára. A levegőt édes vanília és olvadt csokoládé illata töltötte meg – az épp most készült csokis kekszek illata, amelyek egy fehér pulton sorakoztak, még forrón a sütőpapíron. A sütőlemez pereme még meleg volt, a kekszek aranybarnán ragyogtak, a csokidarabkák lassan olvadoztak, tökéletesen puhává és illatossá téve őket.
A jelenet idilli volt – majdnem túl tökéletes.
Majd egy apró mancs bukkant fel a pult szélén.
És aztán: egy mosómedve.
Egy igazi, kíváncsi, szeleburdi kis jószág, aki úgy nézett fel, mintha pontosan tudta volna, mit művel. Egyik tappancsa már a sütőlemez szélén pihent, a másikkal finoman kapaszkodott, miközben nagy, sötét szemei egyenesen a nézőre szegeződtek. Az arckifejezése? Ártatlan. Túlságosan is ártatlan. Mintha azt mondaná: „Én? Ugyan már. Csak… megnézem, friss-e.”
A konyha háttérben halványan elmosódott, pasztellszínű edények és hímzett törlőkendők utaltak egy gondosan rendezett vidéki otthon melegségére. Ám ebben a pillanatban minden figyelem erre a kis bundás „betolakodóra” irányult, aki épp készülhetett lecsapni az egyik kekszre.
És vajon megállították?
Talán.
De talán… hagytak neki egyet a sarokban, egy külön kis kekszet – mosómedve méretben – mert hát hogyan is lehetne ellenállni egy ilyen pofinak?
Egy biztos: abban a házban soha nem unatkozott senki, amióta a „sütiőr bűntárs” felbukkant a pultnál. És bár a kekszek néha rejtélyesen eltűntek, a mosoly mindig ott maradt – a nyomában.
