A földút pora már régen felszállt, ahogy az ég sötétsége lassan rátelepedett a tájra. A szél halk morajlása a fűszálak között suhanva jelezte: valami közeleg. Az égen gomolygó, óriási szupercella nem csupán egy vihar volt – inkább egy élő, lélegző teremtmény, amely csendben, mégis határozottan vonult végig a világ fölött.
A távolban hófödte hegycsúcsok ragyogtak a vihar előtti fény utolsó, halovány sugaraiban, de az előttük elterülő tájat már elnyelte az esőfüggöny, mely mint titokzatos fátyol, mindent sejtelmessé tett. A látóhatáron egy régi, elhagyatott kerítés kanyargott a földúttal együtt, mintha még tartaná a rendet egy olyan világban, amit a természet épp visszavesz magának.
Ezen az úton egy ember lépkedett. Nem futott, nem bújt el. Csak ment előre, lépésről lépésre, mintha tudná, hogy ez az út – bármennyire zord is – elvezet valahová. Nem a hegyek vonzották. Nem is a vihar. Hanem a kettő között rejlő ismeretlen.
Ahogy a felhők még mélyebbre ereszkedtek, és a mennydörgés lassan megremegtette a földet, az eső első cseppjei puhán érkeztek. Nem csapódva, hanem mintha egy kéz óvatosan lehelyezte volna őket a világra. Minden vízcsepp egy üzenet volt az égből – figyelmeztetés és áldás egyszerre.
Az utazó megállt egy pillanatra. Fejét a felhők felé emelte, és lehunyta a szemét. Nem félt. Mert megértette: a vihar nem mindig ellenség. Néha tanító.
A szupercella lassan elnyelte az eget, de a hegyek mögött egy halvány fénysáv már megjelent. A vihar dühönghetett – de a hóval borított csúcsok azt üzenték: minden vihar után jön a tisztulás.
És a poros földúton, amely most már sárrá ázott, egy ember továbbindult. Egy kicsit nehezebb léptekkel, de sokkal mélyebb tudással.
Mert aki egyszer szembenéz a viharral, az többé nem ugyanaz, mint aki előtte volt.
