A barlang belsejét meleg fény töltötte be, a pattogó tűz halk nesze és a sült gyökér illata belengte a levegőt. A sziklafalak árnyékokat vetettek a színes rajzokra: mammutok, kézlenyomatok… és egy egészen furcsa figura egy hosszú farkú lénnyel.
Ott ült a tűz mellett nagy-papi – a vörös hajú, mindig vigyorgó ősember, akit minden kis kőemberke példaképként tisztelt. Minden este mesélt valamit a múltról, vagyis… amit ő annak gondolt.
Ma este különleges nap volt: a történet a majomról szólt.
Nagy-papi felugrott, megköszörülte a torkát, és egy kődarabot emelt magasba. A kőbe egy kicsit ferdére sikerült majomfejet vésett, hatalmas szemekkel és fura vigyorral.
– Gyerekek, figyeljetek! Ez itt Mumu! A világ legokosabb majma! – kiáltotta büszkén.
A kis ősgyerekek – három különböző magasságú, kócos, bőrökbe bugyolált apróság – egyszerre tátották a szájukat. Az egyik suttogta:
– Mumu tényleg létezett?
– Hát persze! – bólogatott nagy-papi. – Ő volt az első, aki kitalálta, hogyan kell banánt dobni… céllal! És ő találta fel a „banáncsúszdát” is, de arról inkább majd holnap mesélek…
A háttérben nagyi, a felesége, keresztbe font karokkal nézte az előadást, mosolyogva, de kissé fejcsóválva.
– Már megint a majmos mese? – mormogta magában, de szíve mélyén ő is tudta, hogy a gyerekek imádják.
Nagy-papi végül leült, letette a követ maga mellé, és befejezte:
– Soha ne felejtsétek el: Mumu azt mondta: aki nevetni tud, az túlél bármit.
A gyerekek tapsoltak, nevetgéltek, és máris utánozni kezdték a majmot. A barlang megtelt élettel, vidámsággal, és egy kis történelemmel – vagy legalábbis nagy-papi-féle változatával.
És így született meg a családi legenda:
„Ha nagy-papi mesél, még a kövek is nevetnek!”
