A sivatag felett lemenő nap lángoló arannyal festette be az eget, ahogy a forróság lassan átadta helyét az esti nyugalomnak. A horizonton a homok hullámzott, mintha a föld is lélegzett volna, és a narancs, vörös és arany színek táncoltak az ég alatt, mint egy ősi tűz szellemei.
Ebben a ragyogó fényben tűnt fel az Oroszlán.
Nem csupán egy állat volt – ő volt a legenda őrzője, a sivatag lelke, a nap gyermeke. A bundája aranylóan fénylett, mintha a fény nem csak megérintette volna, hanem belőle sugárzott volna vissza. Szemei, mély borostyán színűek, egyenesen a nap felé néztek – és visszanéztek belé.
Az oroszlán sziluettjén belül, mintha egy másik világ rejtőzne: a lemenő nap teljes képe élt benne. A felhők, a fények, a ragyogás – mind a testében pulzált, mintha ő maga volna a nap utolsó fénysugara. Ez volt a világok határa, ahol a vadon és az ég összeértek, és ahol egyetlen pillanatban találkozott a természet ereje és szépsége.
A háttérben a hiperrealista naplemente úgy terült szét az égen, mint egy isteni ecsetvonás – minden szín, minden sugár az oroszlán alakjába torkollott. A dupla expozíció varázsa valósággá vált: a nap a szívében ragyogott.
Az öregek azt mesélték, hogy ez az oroszlán nem született – ő emelkedett. Minden naplementekor felbukkan, hogy emlékeztessen: a világ tele van fénnyel – még a legsötétebb árnyék mögött is ott szunnyad egy belső tűz.
És amikor végül eltűnik a homokban, nem hagy mást maga után, csak ezt a történetet:
„Egyszer élt egy oroszlán, akinek szívében a nap ragyogott. És aki meglátta, az többé nem félt a sötétben.”
