A napsütés játékosan szűrődött be a nagy konyha ablakain, arany fényt hintve a hófehér pultokra és a csillogó csempére. A levegőben frissen sült kenyér és… valami más illata terjengett. Valami… gyanús.
A luxuskonyha tökéletes harmóniáját azonban valami alaposan megzavarta. A padlón lisztfelhő borított mindent, egy szétszakadt zacskó közepéből szóródva szanaszét. A lisztben apró mancsnyomok vezettek keresztül a helységen, mint egy titkos térkép. Egy lábas a földön hevert, oldalán még egy kevés szósz csúszott le csendesen. Mellette egy kanál, egy széttört paradicsom, és valami, ami talán egykor sült hús volt… vagy legalábbis annak maradéka.
És akkor… a sarok mögül egy kis kutya fejecskéje bukkant elő.
Zabos volt az – egy alig pár hónapos, barna-fehér bundájú, örökké kíváncsi és örökké éhes kis kölyökkutya. Fülét oldalra billentette, szemei előreszegeződtek, arckifejezése pedig egyszerre volt ártatlan és leleplező.
– Én? Semmit nem csináltam! – sugallta a tekintete. De a liszt a bajuszkáján és a paradicsomszósz a fülén mást mesélt.
Zabos csak egy kis harapást akart. Egy kicsit beleszimatolt a lábasba… aztán beleakadt a fülébe… aztán jött a zacskó… és a kaland máris kicsúszott a mancsai közül.
Most ott lapult a sarok mögött, csak a feje látszott ki, szemei pedig fürkészték a terepet. Talán nem vették észre, talán még visszafuthat a párnájára, és eljátszhatja, hogy egész délelőtt aludt.
De ekkor egy hang szólalt meg a háttérből:
– Zaaaboooos…!
A kis kutya behúzta a fejét, a farkát maga alá csapta… majd egyetlen, reménykedő pillantással ismét előbújt a sarok mögül, és egy apró vakk kíséretében mintha csak azt mondta volna:
– Nem is volt olyan nagy rendetlenség… igaz?
És ahogy a gazdája közeledett, Zabos máris átfordult a hátára, hasát mutatva, szemeiben a világ összes bocsánatkérésével. Mert ő már tudta: a konyha újra rendbe jön, a lisztet fel lehet söpörni… és a kutyákat, főleg az ilyen édes bajkeverőket, nem lehet sokáig haraggal nézni.
