A reggel csendesen ébredt a tengerparton. A homok még hűvös volt a láb alatt, a felhők puhán úsztak az égen, és a sirályok messziről kiáltoztak, mintha valami titkot próbálnának elmesélni. A szél játékosan borzolta a part menti árvalányhaj-szerű fűcsomókat, a tenger pedig nyugodtan mosta a partot, mintha még álmodna.
A dűnék között egy öreg, törött kerítés húzódott végig, rozsdás szögekkel és hajlott lécekkel – de épp elég volt ahhoz, hogy elválassza a mezőt a kalandok világától. A kerítés túloldalán ugyanis már a tenger volt, és a végtelen homok, ahová minden kisgyermek szíve húz.
Ezen a reggelen egy kisfiú bukkant fel a kerítés mögül, élénkvörös sapkában, kezében egy zöld labdával. Mellette szaladt egy barna fülű kutya, aki ugyanannyira izgatott volt, mint ő maga. A labda egy pillanattal később kigurult a fiú kezéből, legurult a homokon, és már gurult is a víz felé.
– Gyerünk, Cserke! – kiáltotta nevetve a fiú, és már futott is a kutyája után.
A szél belekapott a kabátjába, a fűzöld labda gurult, a kutya boldogan ugatta, és a fiú nevetése szinte beleolvadt a hullámok zúgásába. Lábuk alatt felspriccelt a nedves homok, apró kavicsok szökkentek szét, és a tengerpart életre kelt.
A sirályok odafönt figyelték őket – mintha tudták volna, hogy ezek a pillanatok különlegesek. Mert ez volt az a fajta reggel, amit az ember nem felejt el: amikor semmi más nem számít, csak a játék, a szabadság, és az, hogy van egy kutyád, aki mindig veled fut a tenger felé.
És bár a labda hamar elásta magát a habok között, a kisfiú és a kutya nem álltak meg. Mert ők már tudták: a kaland nem a célban van, hanem minden egyes lépésben, amit mosolyogva teszel meg a tenger felé.
