Azt mondják, a szem a lélek tükre. De ennek a szemnek nem csak tükörszerepe volt – ez egy egész világ kapuja volt.
A tekintet mélyén egy napraforgó ragyogott, nem virágként, hanem mint egy élő, izzó írisz, amely lüktetett, forgott, és lágy arany szirmaival szinte beszívta a körülötte kavargó fényeket. A zöld különböző árnyalatai – smaragd, menta, mély mohazöld – örvénylettek a szem körül, mintha egy külön dimenzió áramlana kifelé belőle.
Az egész háttér álomszerű volt: szürreális, lágy, mégis részletgazdag, a formák szinte táncoltak a szemhéj szélén. Az emberi bőr puha volt, finoman megvilágított, a fény mintha belülről sugárzott volna. De minden figyelem a szemen nyugodott.
Ez nem volt akármilyen szem. Ez volt Eira szeme – egy lányé, aki nem csak látott, de érzett a tekintetével. Aki, ha belenézett valaki szemébe, nem a színeket látta – hanem az emlékeket, a bánatot, az örömöt, az el nem mondott vágyakat. Mert az ő szeme nem hússzövetből és ínhártyából állt – hanem csendből, fényből és virágból.
A napraforgó az íriszében minden reggel más színben ragyogott. Ha Eira boldog volt, aranyba öltözött. Ha szomorú, borostyánná fakult. Ha álmodott, az egész virág forgott, mintha egy világító nap lenne az ég közepén. És aki csak egyszer is belenézett ebbe a szembe, az többé nem felejtette el.
Eira nem beszélt sokat. Nem is kellett. Elég volt egy pillantása, és az emberek megnyugodtak. Mert ez a szem – ez a napraforgó-szívű tekintet – nem ítélt, nem kérdezett, csak figyelt. És aki látta, az úgy érezte, mintha hirtelen önmaga legigazibb részét pillantotta volna meg.
És ahogy a világ körülötte zajlott, változott, rohant, Eira szeme mindig ott volt – örvénylő zöld háttérrel, álomszerű fénnyel, és a belőle áradó örök üzenettel:
„A lelked virágzik, ha valaki igazán beléd néz.”
