A sötét háttérben szinte csak a szemük látszott először – két árnyék, két villanás, két lélegzet, ahogy két macska egymással szemben ült, tökéletes szimmetriában.
Az egyik bundája fekete volt, mint az éjszaka leple, puha, mély és titokzatos. Ő volt Nyír, csendes, figyelő, mindig óvatos, mint az árnyék, amely nem bánt, csak körülölel. A másik hófehér volt, fényesen ragyogott a sötétben, mintha egy csillag öltött volna testet. Őt Hóvirágnak hívták – játékos, nyitott, mindig egy lépéssel a világ előtt.
Egyszer egy viharos éjjelen találkoztak, amikor a holdat vastag felhők takarták el, és az eső úgy kopogott, mintha emlékeket próbálna lemosni a világ felszínéről. Hóvirág reszketve bújt be egy elhagyatott fészerbe, ahol Nyír már csendben figyelte az esőt.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Hóvirág óvatosan.
– Ugyanazt, amit te – felelte Nyír. – Menedéket keresek.
A két ellentét – fény és árnyék – ott, abban a pillanatban összekapcsolódott. Nem beszéltek sokat. Nem is volt rá szükség. Csak ültek egymással szemben, mintha a világ egyensúlya az ő nyugodt jelenlétükben állna helyre.
Azóta mindig együtt jártak. A sötét és a világos, a csendes és a nevetős. Együtt keresték a napfoltos ablakpárkányokat, ahol Hóvirág fürdött a fényben, és az árnyékos sarkokat, ahol Nyír megpihent. És minden este, amikor lement a nap, egymás mellé ültek – tökéletes tükröződései egymásnak.
Mert ők már tudták: nem a különbség választ el, hanem a megértés kapcsol össze.
És így lett a két cica története nem csak egy pillanat egy fotón – hanem egy örök mese a fényről, az árnyékról, és a köztük születő harmóniáról.
