A holdfény ezüstje lassan szűrődött át a fátyolos éjszakán, és titokzatos derengést vont a tájra. Egy rejtett, álomszerű kert mélyén, ahol az idő nem számított, ahol a levegőben halk dallamok úsztak, ott állt ő – a nő a virágos kalapban, háttal a világnak.
Fején szélesen karimázott, szövött kalap ült, amit élénk rózsaszín virágok és kecsesen leomló indák díszítettek. A virágok szinte lélegeztek, mintha az éjszaka energiáját szívták volna magukba, és minden szirom egy-egy elrejtett történetet őrzött.
Hosszú, szőke haja lágyan omlott le a hátán, benne apró színes szálak fonódtak, alig észrevehetően – mint titkos emlékek, amiket nem lehet, de nem is kell kimondani. Vállán, lapockáján és a gerince mentén fekete és virágos mintájú tetoválások kúsztak végig – élők, gazdagok, mívesek. A virágminták és sötét vonalak nem csak a bőrét díszítették, hanem mintha lelkének lenyomatai lettek volna.
A nő ruhája mély tengerzöld selyem volt, virágos motívumokkal szőve – egy válltól leomló költemény, amit a hold fénye csak éppen megérintett. A selyem fényesen vibrált, mintha az éj lehelete simította volna végig.
Ő nem beszélt. Nem mozdult. Mégis minden pillantás, amit rávetettek, úgy érezte: történetet hallgat.
Aki meglátta őt, az nem feledte. Mert nem a neve maradt meg – hanem az érzés, amit maga után hagyott: mintha egy elfeledett álom egy pillanatra újra valóság lenne. Mintha emlékeztetne valamire, amit már rég eltemettünk magunkban.
Talán egy elveszett szerelem volt. Talán egy rég elengedett vágy.
Vagy talán csak ő maga – a nő, aki a virágok árnyékában lépett át a valóság határán, hogy csendben emlékeztessen:
a szépség nem mindig elöl van. Néha háttal áll, és mégis mindent elmond.
