A világ még aludt, amikor a tó partjára surrant az első fény. A hajnali köd puhán borult a víztükörre, mint egy takaró, amely alatt a természet mély álmát alussza. A nádas nesztelen volt, a fák is csak suttogtak a szélnek valamit – de ekkor valami megmozdult.
A sötétségből, mintha maga az éjszaka szakadt volna le egy darabon, kilépett egy kék gém. Magas, méltóságteljes, elegáns. Tollazatán kékek ezernyi árnyalata vibrált, mintha vízből szőtték volna, és minden lépésénél apró, fekete és sötétkék cseppek szóródtak szét, mintha az akvarell álmot hullatna köré.
A madár egy pillanatra megállt. Szemével felmérte a tájat – nem csak nézett, figyelt. A kék gém nem csak madár volt. Ő volt a tó lelke, az éjszakák őrzője, a csend vándora. Generációk óta mondták a környékbeliek: „Ha egyszer meglátod a kék gémet a vízen, hallgasd a csendet. A tó akkor mesél.”
A háttér sötét volt, mint a tinta – fekete és kék örvények, mint gondolatok, melyeket még nem mondtunk ki. A víz felszínén apró gyűrűk terjedtek, ahol a gém karcsú lába megérintette. És mégis, minden mozdulata olyan könnyed volt, mintha a világ egy pillanatra megállt volna lélegezni.
A tó mélyén régi emlékek aludtak – hajdan élt halak suttogásai, nyári zivatarok dübörgő visszhangja, gyereknevetés a múltból. És most mind újra éledtek, ahogy a kék gém körözni kezdett a víz fölött. Minden szárnycsapása puha ecsetvonásként szántotta az eget, ahol a felhők rózsás páráját a reggel szélén festette az idő.
Azok a kevesek, akik látták, megálltak. Nem szóltak. Nem mertek. Mert amikor a természet ilyen csöndes varázslatot mutat, az ember megtanulja, hogyan kell csak lenni.
És amikor a kék gém végül elrugaszkodott, és a háttér egybeolvadt tollazatával, senki sem tudta pontosan, hol ért véget a madár és hol kezdődött az álom. Csak a víz csillant még egyet, mint egy elfelejtett emlék – egy mosoly, amit csak a lélek ismer fel.
Azóta is azt mondják arra:
„Ahol a víz kékebb, mint bárhol másutt, ott járt a gém. És hagyott valamit a szívedben, amit sosem veszítesz el.”
