A nap már elbújt a horizont mögé, és a világ átváltott egy másik lélegzetre – az alkony puha sóhajára. A felhők rózsaszín selyemként úsztak át az égen, a levegő pedig megtelt csenddel és ígérettel. A pillanatban nem volt semmi sürgető. Csak egyetlen cél lebegett benne: elérni a lehetetlent.
Két kéz emelkedett a fénybe, lassan, óvatosan, mintha egy törékeny emléket próbálnának megfogni. A mozdulat nem volt sietség, nem volt kényszer – csak vágy, gyengédség, csodálat. A két kéz nem egymás felé nyúlt. Hanem valami másért – egy holdsarlóért, ami ott lebegett közöttük, alig egy arasznyira, mintha a világ elfelejtette volna visszatenni az égre.
A sarló finoman ragyogott, mint egy porcelánálom. A két kéz közösen közelített hozzá, nem birtokolni, hanem megosztani. Olyan volt, mintha a világ két feléből nyúlna két lélek ugyanazért a dologért – nem egymás ellen, hanem egymásért.
A fény lágyan simogatta a bőrt, rózsaszín és arany árnyalatok keveredtek az alkonyat csendjében. A hold nem volt hideg, nem volt távoli – közel volt, elérhető, és mégis álomszerű. A mozdulat, ahogy a két ujj majdnem összeér a holdsarlónál, úgy tűnt, mintha valami örökkévalót érintenének meg egy múló pillanatban.
És aki látta, az tudta: ez nem a fizika világa volt. Ez a lélek tánca volt a csillagokkal.
Egy röpke, álomszerű pillanat, ahol az ég és a föld összeért – egy mozdulatban, egy fényben, egy vágyban:
megérinteni a holdat… és érezni, hogy az álom néha igenis elérhető.
