Valahol a hetvenes évek pezsgő stúdiófényében, ahol a zene mindig szólt és a levegő parfüm- és lakkillatú volt, ott állt ő – Stella, a divatvilág szívdobbanása.
Fehér go-go csizmája hangosan koppant a padlón, amikor a stúdióba lépett. A miniruhája – szűk, mint egy bátor kijelentés, tele színes mintákkal, amik csak még inkább kiemelték a mozdulatait – úgy simult rá, mintha a szabásvonalak is tudták volna: Stella nem követi a divatot, ő maga az.
A haja – egy merész, lendületes, magasra tupírozott frizura – olyan volt, mintha egy egész évtized merészsége gyűlt volna benne össze. Csak ránézni is azt sugallta: „Igen, és akkor mi van?”
Amikor megállt a kamera előtt, kezét a csípőjére tette, és a szemében ott égett valami, amit nem lehetett tanítani – önbizalom, bátorság, tűz. A háttérben a pasztellpiros és mentazöld csillagrobbanás csak még jobban kiemelte jelenlétét. Olyan volt, mint egy élő pop-art plakát: színes, stílusos, és egyszerre nosztalgikus és forradalmi.
A stúdió halk lett, csak a fényképezőgép kattanása hallatszott. A fotós suttogta:
– Ne mozdulj… tökéletes.
De Stella már mozdult is. Mert ő nem volt póz – ő mozgás volt, ritmus, élet. Minden kattintás egy új arcát örökítette meg: hol dívaként, hol lázadóként, hol egy lányként, aki egyszerűen csak élvezte, hogy önmaga lehet.
Az emberek nem tudták levenni róla a szemüket, mert benne volt valami időtlen. Mintha a hetvenes évek csak egy díszlet lett volna, és ő valójában egy üzenet lett volna a jövőből:
„Nézz csak rám. Nem azért vagyok itt, hogy tetszem. Azért vagyok itt, hogy emlékezz rám.”
És emlékeztek is. A magazin címlapjára került, a plakátokra, a nappalik falára – de legfőképp azok emlékezetébe, akik egyszer is látták.
Mert Stella nem csak stílust hordott. Ő volt a stílus.
